Orsi blogja

Túl vagyunk rajta!!!!Mekkora megkönnyebbülés. Legalább tíz kilóval kevesebbnek érzem magam, és lehet hogy annyival kevesebb is vagyok. Vagyis fizikailag elfogytam…..volna, ha nem ettem volna az utóbbi hetekben annyi csokit. Próbáltam rákészülni erre az egész kórházasdira.

Én már a tavalyi, elsÅ‘ műtét után azt gondoltam, hogy szép ez a kórház, de csak kívülrÅ‘l szeretném látni a jövÅ‘ben. Hát nem jött be. Ráadásul ugyanazt a sebet kellett felnyitni, ugyanott kellett operálni, azt mondják nem volt egyszerű feladat. Nekünk sem, szülÅ‘knek. Reggel 7 -kor beadták neki az altató injekciót, amit én csak bódítónak hívok, pár percig még aranyosan nevetett, csuklott, vigyorgott, mint aki kicsit spicces. Aztán kezdett eltávolodni, egy idÅ‘ után már azt sem tudta, hogy mi kik vagyunk. Na ezen a ponton megszakadt a már amúgy is szakadt szivem. Szavakkal nem is lehet leírni milyen érzés,  amikor az ember gyereke ott fekszik az ágyon és átnéz rajta. Mi persze beszéltünk hozzá folyamatosan, hogy ezzel is megnyugtassuk, mellé tettük a kedvenc maciját és a pöttyös takaróját, hogy kicsit otthonosabban érezze magát ebben az idegen, steril, kórházi, világban. Meg ha esetleg felébred ott lent (aminek pont az ellenkezÅ‘je történt éppen) és nem találna minket, legyen legalább egy-két ismerÅ‘s dolog, ami otthonról van. Aztán a nÅ‘vérrel együtt eltoltuk az ágyát a liftig, ahol elköszöntünk tÅ‘le és bezáródott a liftajtó. Ez volt a másik szívbemarkoló pillanat. Amikor az a fránya liftajtó bezáródik és te ott maradsz a folyosón miközben Å‘t viszik lefelé a műtÅ‘be. Természetesen nálam is elfáradt a keep smiling arc, most egyenlÅ‘re nem kellett úgy tennem, hogy minden ok. Bent a wc-ben ömlöttek a könnyeim, patakokban folyt le az arcomon. Az elÅ‘zÅ‘ hetek feszültsége, aggódása és álmatlansága csapódott le mint valami vihar. Olyan hevesen és gyorsan…aztán jött a vihar utáni csend.  Miután kisírtam a bánatomat jól megkönnyebültem. Ennek a helyére lépett az aggódás és a reménykedés, hogy minnél hamarabb viszontlátom a báránykámat. Remélem nektek nem kellett ilyen dolgokat átélni és csak kivánni tudom hogy ne is kelljen. Egy szülÅ‘nek műtÅ‘ben tudni a gyermekét nem egy klassz dolog. Még akkor sem ha tudja, hogy ezt muszáj megcsinálni. Ez volt reggel 7.3o-kor.

11-körül már nem kötötte le cikázó gondolataimat Agatha Christie regénye sem, tűkön és a kórházi széken ülve telt el az a pár óra, de ekkor már meg kellett kérdeznem a nÅ‘vért hogy minden oké-e. Ráadásul 6 ágyas szobában voltunk elszállásolva, így akárhányszor bementem ezalatt a pár óra alatt a szobába, legalább 5 gyerek szempár plusz ahány látogató éppen ott volt még, nézett rám kiváncsian. Szuper. Ha azt mondja valaki, hogy        “csak” négy óra telt el azóta, én nem hittem volna el. Nekem egy örökké valóságnak tűnt,  ahogy annak a hülye órának a folyosón vánszorogtak a mutatói….borzalmas. De egyszercsak mondta a nÅ‘vér, hogy megy a Petiért.

11.3o-kor láttam meg őt újra. Oldalra fordulva, teljesen kiütve az altatástól, nyakig betakarva feküdt a rácsos ágyban. Aztán rákapcsolták az infúziót és a monitort ami az oxigént és a szivműködést figyeli. Annyira törékeny, elesett pici kis fiúcska volt abban az ágyban. Ezen a ponton szívmegszakadás újra. Olyan tehetetlen voltam és egy kicsit mérges is, hogy miért kellett neki már kétszer ezen átesni. Figyeltem ahogy alszik és legszívesebben felmásztam volna hozzá abba a pici ágyba és karomba vettem volna az én kis hős babámat. De nem másztam föl( a többi szobatárs nagy bánatára) hanem csak figyeltem és óvatosan elkezdtem örülni, hogy ezen a részén túl vagyunk. A lábadozás (illetve a mi esetünkben a fekvedezés) még csak most jön.

Most errÅ‘l szólnak a napjaim, de nem akarom ezzel az embereket nagyon agyon fárasztani. Azért gyorsan megemlítem, hogy mi is a történet. Peti kisfiamnak jövÅ‘ héten lesz egy műtétje. Szerintem minden szülÅ‘ rémálma akár kicsi, rutin műtétrÅ‘l akár nagyról van szó. Amelyikhez már altatás kell, az nálam már az óriási kategóriába kerül. Nemcsak abból addódik ez a félelmem, hogy ez én egyetlen babámat, tündéremet, rossz csontomat műtik, hanem talán azért is rossz, mert engem még nem műtöttek(lekopogtam) idáig. Remélem nem is fognak. De most szivesen átvállalnám ezt a PetitÅ‘l, csak neki ne kelljen újra átélnie. Igaz nehéz lenne rajtam a here műtétet megcsinálni. Valószínűleg lenne némi nemi komplikáció. Na mindegy. Ami még rossz, hogy már október óta tudjuk ezt a dátumot. De amíg a naptáramban sokat kellett lapozni idáig, nem tűnt annyira vészesnek. Most viszont, ahogy közeledik az idÅ‘pont már kezdek parázni. Nappal nem annyira vészes mert nincs idÅ‘m ezzel foglalkozni, de este amikor a sötéttel együtt jönnek a sötét gondolatok is…meg a rémálmok, na az nem valami kellemes. Azt gondoltam volna, én naiv, hogy ha ez már a második ilyen műtét, akkor könnyebb lesz majd helyretenni. De nem. Ugyanolyan rossz. Az, hogy most már tudjuk mi vár ránk, nem segít a helyzeten. Boldogok a tudatlanok? A Peti azóta egy évvel idÅ‘sebb lett, sokkal többet felfog a dolgokból, megért rengeteg mindent. Remélem nem viseli meg majd annyira. Próbálunk pozitívan viszonyulni a dolgokhoz, keep smiling meg minden. Néha én csokival feltöltöm a lemerült elemeimet. Aztán megyünk tovább. Jólesik a barátok támogatása, a pozitív vélemények, gondolatok. Klassz hogy vannak. Köszönjük nektek. Tudom, hogy a kórházban már jobb lesz, ha lehet ilyet mondani. Mert ott mindenki beteg, kivéve a személyzet és a családtagok. Oda senki sem jószántából jön, nem nagyon találkoztam olyannal aki jókedvűen, dalolva, azért jött,  hogy eltöltsön pár kellemes órát a betegek között. Talán a betegszállítók? A kórháznak meg van az a kórházi légköre, a szagok, a sterilitás. Olyan teljesen nem otthoni légkör, de a gyerekrészleg aranyosan ki van festve, állatkák, mesefigurák a falon. Vannak játékok, könyvek, finom kórházi koszt hogy minnél jobban segítse a felépülést. Mindenkinek.  Ilyenkor elgondolkodik az ember(mert idÅ‘ az van), hogy mennyire fontos az egészség, és a családunk. Az ember jobban értékeli az együtt töltött idÅ‘t a kisgyerekével. Ilyenkor több mindent elnézünk a kis lábadozónak. Sokat számít a segítÅ‘ társ, akinek rá lehet borulni  a vállára és sírni vagy csak megpihenni rajta. Nem vagyok nagyon sziporkázó hangulatban, úgyhogy inkább elköszönök. Majd ha túl leszünk rajta jelentkezem. Addig is jó hétvégét..

Másik kedvencünk a bevásárlás. Szereti a gyerekbevásárlókocsit tolni…neki az embereknek, polcoknak. Általában menekülÅ‘ emberek jelzik az útját. Ha nincs türelmem meg sem próbálok aktívan vele bevásárolni, csak úgy, hogy Å‘ bent ül a kocsiban. Így biztonságban van minden és mindenki. Normális napokon, már ha létezik ilyen, egész jól tűröm, hogy több kiló kenyeret, legalább tíz konzerv állateledelt(nincsen állatunk), negyven zacskó kakaóport kell kipakolnom a kocsiból. A játékrészleget próbálnám nagy ívben kerülni, ami szinte lehetetlen. Ha ide bekeveredünk pár óráig nem szabadulunk, még akkor sem ha már az összes markolót, teherautót kipróbálta. Hasonló még a ruhaosztály, ahol lelkesen fogdossa a melltartókat(hát férfibÅ‘l van), akaszgatja le a fogasokat, pakolja le a szépen összehajtogatott ruhákat. Ezeket mind megmutogatja nekem, hatalmas anya csatakiáltással körítve. Persze a többi vevÅ‘ is megmosolyogja(az eladók nem hiszem hogy örülnek nekünk) amit Å‘ bíztatásnak vesz és folytatja a dolgot.  Végül is, esÅ‘s idÅ‘ben egész jó elfoglaltságnak tűnik. Ő jól elfárad a szétpakolásban, én jól elfáradok az utána való pakolásban.

Nem tudom említettem-e már, hogy a játszócsoport ahová járunk, elköltözött egy melletünk lévÅ‘ városkába. Ennek nem annyira örülök, mert eddig gyorsgaloppal 10-15 perc alatt ott voltunk, most viszont busz vagy vonat kell reggelente. Hát szuper. Éppen ezt akartam elkerülni és ezért választottam helyi játszóházat. Reggelente az elindulás így is a katasztrófa állapotokhoz hasonlítható. Nem engedi a pelenkát kicserélni, nem jó a kikészített zokni, nadrág amivel engem készít ki.(és hol van még a nap vége). Ő akarja felvenni a csízmát, a sapkát és a kabátot.(de nem azt amelyiket én szeretném) Közben a fejemben az óra csak ketyeg…A múltkor egy órahosszat tartott míg elkészültünk. De ez csak az öltözés volt. Folyton összetűzésbe keveredünk. Nagyon feszegeti a fiatalember a határait…Éppen emiatt is kerestem olyan játszóházat ami gyalog simán elérhetÅ‘. A másik szempont természetesen a foglalkozásvezetÅ‘ kedves, emberi lénye. A Peti szereti is Terezát és Å‘k is nagyon kedvesek, sokmindent csinálnak, odafigyelnek rájuk és az igényeikre.(igaz búcsúzáskor még mindig sír 5 percet, de aztán jól van) Mivel a beszoktatás eléggé fájdalmas volt és hosszúra sikerült nem akarok váltani  és új helyre menni. Így reggelente a 33-as busszal kanyargunk a játszóház felé. Tessék elképzelni egy kicsi sárga buszt, borzasztó menetrenddel és iszonyatos útvonallal. Ez a busz olyan  helyeken megy, hogy horrorfilmbe való. Például, megyünk nagy nyugisan egy forgalmasabb, szélesebb úton, erre befordul egy olyan szűk utcába ahová a bicajos sem mer bemenni vagy sikítva gurul ki onnan. De nekünk ott kell bemenni, mert ott van a fa meg a templom között egy megálló. Hát a reggeli csata után a Petivel, pont erre van szüksége az én megtépázott idegeimnek. Kanyargunk, kerülgetünk, fékezünk és csodák csodájára odaérünk egészben és idÅ‘ben. RészemrÅ‘l a vidámpark is megvolt aznapra.

Az evés a Petivel kész öröm, ha eddig ezt titkoltam volna. Olyan élvezettel tud enni, hogy még az aki most ette tele magát, az is betol még pár kanállal. Néha amikor kétpofával eszik vagy inkább fal, úgy hat, mint akit hetek óta éheztettek(ami nem így van)…de színész válogatáson jól elÅ‘ tudná adni. Annyira imádom amikor olyan lelkesen eszik, csillog a szeme egyszerűen örül a kajának. Szerencsére nem válogatós, minden jöhet ami ehetÅ‘…Meg is szokott dicsérni: Anya finom vagy anya jó volt szöveggel. Illetve még félig tele van a tányérja, de Å‘ már kéri a következÅ‘ adagot: Anya kérsz még vagy Peti kér még abból a rizsáshúsosból. Szívesen kipróbál újabb dolgokat, egyszerűen leveszi bárki tányérjáról aki az asztalunknál ül. Így lehet hozzá közelebb kerülni. Eléggé félénk fiúcska, de aki kajával kínálja az már jó úton jár a barátság felé. Ha valaki a kaja mellé még markolót is hoz vagy markolóval hozza a kaját…az nagyon közel van már ahhoz, hogy a Peti bevegye Å‘t a baráti körébe.

Peti és a házimunka jó barátságban vannak egymással…eddig. Azt hiszem, ez kisgyerekeknél általában így van. Ők még lelkesek, segíteni akarnak, utánozzák a mi összes jó és rossz dolgainkat, ellesik mozdulatainkat és mondatainkat. Azokat is amikrÅ‘l csak késÅ‘bb veszünk tudomást. Például amikor Peti azt mondja: a kurba életbe. Na szép. Ilyenkor megy az egymásra mutogatás, hogy kitÅ‘l tanulhatta. Mert természetesen mindenki tagad. Senki nem meri bevállalni, és büszkén mosolyogva mondani, hogy az én fiam, ezt is tÅ‘lem leste el. Amikor Peti azt mondja mérgében hogy, bakker akkor azt tudjuk hogy apától van. Ajaj, ezzel el is árultam az elÅ‘zÅ‘ beszólást kitÅ‘l tanulta. Most próbáljuk a csúnyábbikról leszoktatni, és valami irgumburgumra átterelni. De ezzel egyenlÅ‘re nem járunk sikerrel. Inkább azt mondja helyette hogy belecsípek a fenekedbe vagy menj innen. Vagy egyszerűen hozzád vágja ami éppen a kezében van. Az én félénk kiscsibém. Máshol persze félénk és anyához bújik, itthon viszont mint a kisördög. El sem hiszem, hogy ugyanarról a kissrácról van szó.

Viszont a házimunkában lelkesen segíteni akar. Pontosabban mindenben segíteni akar. A férjem szerint, ha a felnőttek ezzel a lelkesedéssel mennének be dolgozni, valóban megváltanák a világot.  Bár így lenne. A mosást közösen visszük le a mosókonyhába, vagyis én cipelem le, ő meg nyomkodja a liftgombokat. Közösen tesszük be a szárítógépbe majd vesszük ki és hozzuk fel. Összehajtogatni kétszer kell, először ő aztán én. De ezek végtelenségig vagy kimerülésig ismétlődhetnek. A mosogatógépből a ki-be pakolás szintén az egyik kedvenc. Óvatosságnak nyoma sincs, nála, aggodalomnak viszont annál nagyobb, nálam. A nagy ellenség nála a porszívó. Nagyon fél tőle. Többszöri mindenféle próbálkozás után merem állítani, hogy nem jönnek ki egymással. Beszereztünk egy ultra szuper halk porszívót. Nem segített. Szerinte hangos és befogott füllel elvonul a másik szobába, majd bezárja az ajtót. Amit utána résnyire kinyit és onnan figyel.(majdnem úgy mint én, amikor a filmeknél a véres jeleneteket a párna mögül kukkolom)Mert a félelem és a kiváncsiság még fele-fele arányban viaskodnak benne. (bennem) Megállapítottam, hogy a dolgok mostani állása szerint, takarító már nem lesz belőle, így ki is húztam a listáról. De még esélyes karier lehet a kukás, markolós, darus és a vonat. Remélem ezek még fognak változni.

A másik ami nem nagyon megy együtt, de lelkesen próbálkozunk, a fÅ‘zés. Igaz, segített már zöldbabot tördelni, kevergetni dolgokat, hűtÅ‘ben derékig feküdve kipakolni a joghurtokat, rángatni a fiókot amiben az olajok sorakoznak, a sütÅ‘ üvegét nyalogatni…. De ha meglát egy nyers krumplit, már kéri is a krumplipürét. TürelemrÅ‘l szó sem lehet. Hogy a kettÅ‘ között még van egy fÅ‘zési folyamat, az nem érdekli. Mondjuk, itt van némi ellentmondás, mert most az egyik kedvenc tv műsora az ITV-n, a Daily Cooking Challenge. Szóval, ezen még van mit javítani. Ezért, hogy gyorsítsuk a fÅ‘zési folyamatot a párom vett egy szuperhiper kuktát. Több állítható programja van mint egy tvnek, használati utasítás egy kis könyvnyi, és amúgy meg egy elég komor kinézetű szerzemény. Én félek tÅ‘le. Nem nagyon, csak úgy egy harmatnyit. Valahogy nem tudok szabadulni attól a barátságtalan gondolattól, hogy felrobban és lukat üt a plafonon. (mint anyukám kotyogós kávéfÅ‘zÅ‘je) Hiába a sok biztonsági kütyü, engem kemény fából faragtak, ezek nem gyÅ‘znek meg. Nos, a félelemmel nem vagyok egyedül. ElsÅ‘ próbálkozásunk a szuper kuktával jól sikerült: leégettük benne a húst és a borsót. A Peti egyszerűen kakinak nevezte a tányéron heverÅ‘ kis fekete darabkákat(amik nem voltak olyan rosszak a látszat ellenére) De sajnos meglátta tisztes távolságból, amikor jött ki belÅ‘le a gÅ‘z és pukkant egyet. Mármint a kukta. Azóta közellenség a kukta is a porszívó mellett. A szakácsot és a porszívó ügynököt is kihúztam a listáról…

Nem értjük egymást. Akiknek 2 gyereke van vagy több, nem értik meg az egy gyerekeseket. Akiknek egy van, nem értik meg a gyerek nélkülieket. Akiknek meg nincs (mert nem akarnak), nem értik meg a gyerekeseket. Az örök singlik(ha van ilyen), nem értik meg a párkapcsolatban élÅ‘ket(fÅ‘leg ha azok boldogok). A páros emberek nem értik meg a páratlan embereket. Akkor most ki ért meg kit? Fura ez a világ…

Addig amig nem próbáltuk ki, elég könnyen itélkezünk és leszóljuk a másikat….még ha ugyanabban a cipÅ‘ben járunk, akkor is dönthetünk másképp. Heti szinten összejárok pár anyukával. Közös vonásunk, hogy van 1 vagy több gyerekünk, (ezáltal anyukák vagyunk), külföldiek vagyunk Svájcban, ami legtöbbször azt is jelenti hogy nem sok családi segítségünk van, nem tudunk hová menni esÅ‘s idÅ‘ben, nyaranta sokat vagyunk a strandon stb. Szeretem, hogy különbözÅ‘ek vagyunk(norvég, svéd, kolumbiai, fülöp-szigeteki, spanyol, amerikai)  a származásunk miatt, azonban sokszor pont ez az ami idegesít is. KülönbözÅ‘ szemlélet gyereknevelésrÅ‘l, kultúrális különbségek, mások a gyökereink, más dolgokat tartunk fontosnak az életben. Ez a sokszínű kavalkád viszont a Petinek nem árt, hisz már pici korától megtapasztalja, hogy más kultúrájú emberek is vannak, más stílusban élnek emberek, mások a kedvenc játékok. Az Å‘ kis világában már a nemzetköziség természetes. Néha nevetünk azon, hogy a strandon a plédeken ülve hatféle anyanyelvű anyuka beszél a gyerekéhez.. Nem is lepÅ‘dnék meg, ha Peti spanyolul is vagy svédül mondana valamit. Igaz, most már mond dolgokat németül és angolul, sÅ‘t svájci németül is.( az összes szó, kifejezés amit nem értünk, elkönyveltük svájci németnek)

Néha a barátság ellenére nem értjük egymást. Hiába beszéljük az anyukák nyelvét…..nem vagyunk egyformák(szerencsére). Volt úgy, hogy kaptam egy smst a spanyol anyukától valami ilyesmi szöveg: ” ma nem tudunk a kávézóban találkozni mert betegek vagyunk a kislányommal. Gyertek inkább hozzánk..” Ilyenkor elszámolok háromig. Nem segít. Akkor elszámolok negyvenháromig….mielÅ‘tt válaszolok. Miért menjek el látogatóba egy beteg családhoz, amikor tudják hogy betegek…miért fertÅ‘zÅ‘djünk meg tudatosan. Az egy dolog hogy elkaphatja bárhol, na de azért ne ugorjak már bele a kútba, rántsam magammal a gyerekemet is. Szóval ilyen nyalánkságok is történnek és ez néha beárnyékolja a kapcsolatot. De emiatt nem veszünk össze, csak nem találkozunk amig betegek vagy Å‘k vagy mi. Így is van és lesz rengeteg dolog ami ellen nem tudunk védekezni vagy nem tudom Å‘t megvédeni…legalább amirÅ‘l tudok, azokról hagy döntsek én. Ilyen világban élünk…

Fura ez a világ a párkapcsolatok terén is. Nem értem, hogy kedves nő és férfi ismerőseink miért nem találnak párt maguknak. Ha találnak, miért derül ki némelyikről, hogy egy emberruhába bújt szemétláda. Miért szemetek az emberek? Ha szeretjük egymást  miért bántjuk a másikat? Miért hazudunk szerelmet ha nincs, ha van akkor miért nem tudjuk ezt megbecsülni és értékelni? Én hiszem, hogy mindenkinek meg van a párja valahol. De szerencse kell hozzá, hogy összetalálkozzanak. Az örök trió: megfelelő ember, a megfelelő hely és az időzítés. Ha ebből valamelyik nem passzol, nem működik a dolog. A szerelem az, amit nem lehet tervezni, így azt, hogy mikor lesz valakiből feleség, férj, szülő elég nehéz határidőhöz kötni.(hacsak nem katalógusból rendeljük) Ez jobb esetben nem egy tárgyalás vagy vizsga amire lehet tanulni, készülni. Az élet fura dolgokat produkál. Ha anno, 15 évvel ezelőtt nekem valaki azt mondja, hogy én New Yorkba fogok menni, valószínűleg kinevetem. Azt végképp nem találtam volna valószínűnek, hogy egy kedves magyar fiúval kéz a kézben jövünk haza és Svájcba költözünk. Aztán még is így lett. Szerencsére. De amíg idáig eljutottam, én is megcsalódtam a magamét.

Hisz mindannyian csalódtunk már legalább egyszer és egészen a sírig fennáll a veszélye az újabb csalódásnak. De úgy nem lehet élni, hogy bezárjuk a szivünket, ezzel védekezve az esetleges újabb csalódások ellen. Mert ezzel a szép dolgokról is lemaradunk. És van, amikor csak ezek a szép dolgok teszik élhetÅ‘vé az életünket. KésÅ‘bb az emlékeket, amiket megkönnyeztünk, betesszük a több száz szépen hangzó ígéret mellé egy négyajtós szekrénybe és rázárjuk a kulcsot. Ekkor jöhet még a “mi lett volna ha” kérdések lavinája. Amibe bele lehet kattani… ezért nem érdemes belemélyedni. Én is minden csalódás után kicsit meghaltam, de ennek így kellett lennie. A seb hagy fájjon egy darabig, aztán szép lassan gyógyulni kezd és végül majd csak egy heg jelzi a létezését. De utána az ember kimerészkedik az életbe és kockáztat, hisz mindig amikor megnyitjuk a szivünket valaki felé, akkor abban benne van a rizikó a sérülésre. Sajnos, nincs garancia az érzelmek világában. Nem mindig tűnik igazságosnak a leosztás, de hosszú távon majd helyükre kerülnek a dolgok. Legalábbis az én világomban. Remélem érti az akinek szánom. Ha valami nem gömbölyű nem kell kerekíteni…

Miért van az, hogy én legtöbbször azokat a sorozatokat kedvelem, amiknek csak 1 maximum 2 évadjuk van? Ez most már kezd gyanus lenni. Ezekszerint én a kisebbséghez tartozom, akiknek valamilyen elferdült izlése van sorozatokkal kapcsolatban?  Tisztelet a kivételnek van, volt és lesz egy-két népszerű is a listámon… A mostani kedvenceim a népszerűbbek közül: Castle, Lie to me, Brothers and Sisters (nem tudom hogy otthon milyen cimen futnak ezek, bocs) Nemrégen untam meg az addig nagyon tetsztÅ‘ Gossip Girl-t, pedig kedvenc New Yorkomban játszódott. Aztán a Miami helyszinelÅ‘k, Gilmore girl is hasonló sorsra jutott nálam.

Lehet, hogy most csak jobban odafigyelek arra, hogy mit nézek. Vagy idÅ‘hiány miatt megválogatom, hogy azokban a pici esti órákban amikor a kis tündérem alszik, a nagy tündérem a számítógép elÅ‘tt ül, mit nézek meg. Örök kedvenc a Poirot nyomoz és a Friends, sÅ‘t ezek ismétlését is megnézem. Hogy pontosan mi zajlik le bennem, nem tudom, de egyszer csak jön valami történés az egyik epizódban…valaki mond vagy nem mond valamit és kiábrándulok az egészbÅ‘l. Így volt ez a Grace Klinikával vagy a Privat Practice sorozatokkal is. Egyszer csak megérzem azt, hogy erÅ‘ltetett a sztori, hogy direkt csavarják úgy a történetet, hogy még negyven epizód lehessen belÅ‘le. InnentÅ‘l nekem nem kell. Lehet hogy hébe-hóba belenézek, de már nem rohanok és dobok el mindent a kezembÅ‘l csak hogy ott üljek a doboz elÅ‘tt. Valami elpattant, eltört, elfáradt, elmúlt…és nem tudom visszacsinálni. Csakúgy mint egy elmúlt barátság vagy szerelem…már nem lesz az ami volt, és nem mindig akarja az ember az újat.

Ami viszont még mindig érdekel(ha érdekel valakit) mindkettÅ‘ csak kettÅ‘ évadot élt meg. A Life című krimisorozat Detektív Crews sajátos humorával az est fénypontja volt számunkra. Ezt érdekes módon a férjem is szerette. A másik a Men in Trees, Alaszkában játszódó romantikus sorozat. Elgondolkodom néha, hogy milyen ember vagyok én, hogy nem rajongok a Született feleségekért. Nem teszem félre a telefont vagy jelölöm át magam offline csak hogy senki se zavarjon. Miért nem ülök aggódva a 24 legújabb, mentsük meg a világot epizódja elÅ‘tt. A vámpíros, démonos sztorikat meg sem nézem…szeretnék jól aludni, köszi. Tudom, hogy bizonyos életszakaszban és fejlettségi szakaszban más filmekért rajongunk. Itt most nem a Kockásfülű nyúlra gondolok(az még most is a kedvencem). Esetleg szeretem az igényesebb sorozatokat, ami ezekszerint nem népszerű. Nem futószalagon gyártott hülyeség…Sajnálom ezeket a sorozatokat, hogy nem volt hosszabb életük, és sajnálom magamat, hogy emiatt nem tudom hosszabb ideig nézni Å‘ket. Legtöbbször azért tetszik meg egy sorozat, mert pont abban a lelkiállapotomban megfogott, megérintett a mondanivalója, a történés(tudom, hogy ez nem véletlen) Kaptam valamit tÅ‘le, átsegített egy rossz szakaszon, megihletett, megnevetetett, megsiratott…elkezdem szeretni, vannak kedvenc figuráim benne. Elkezdem várni az idÅ‘pontot, hogy mikor jön újra (kicsit mint egy randi)…aztán egy-két évad és vége. Kaptam már állásajánlatot arra, hogy teszteljem a filmeket. Amelyik nekem tetszik, abból nem lesz siker. Jó, nem? De legalább nem jön az a mondat vagy történés, ami a törést okozza nálam. Addig meg kiélem a sorozatokban, ami az életembÅ‘l hiányzik. Szerencsére az naptáram nem azzal van tele, hogy melyik nap milyen sorozat jön, hanem valós személyekkel, valódi találkozások vannak. A kisfiam kedvenc kifejezésével búcsúzom: jön Vuk, jön Peti…

Csodálom a kisfiam alvókáját. Nemcsak azért mert kint a zajban, nyüzsiben elalszik, hanem inkább azért, mert itthon el tud aludni. Egy régi építésű 4,5 szobás lakásban lakunk( a fél szobát még mindig keressük) fölöttünk pedig egy nagyon hangos család éli nyugodtnak nem nevezhetÅ‘ hétköznapjait. Amikor  a Petit letenném aludni, vagyis ebéd és vacsi után, ilyenkor van porszívózás elég harcias bútor dobálással egybekötve vagy kuglizás sok golyóval és kuglival, mert folyamatosan valamik gurulnak és eldÅ‘lnek a parkettán. Vagy gyakori még a bútor szerelés, hetente párszor elÅ‘fordul. Nem tudom, hogy ilyenkor új bútort szerelnek-e össze vagy a régit állítják át más funkcióra(unatkoznak és csináljunk az asztalból egy kanapét címszóval nekiállnak) vagy még azóta sem tudták rendesen összeszerelni a régit és többszöri nekifutásban próbálkoznak meg vele. De ha össze is szerelték, akkor meg nem tudják hova tenni és tologatják, húzogatják keresztül az egész lakáson. Mindegy hogy melyik, eléggé fárasztó ezt hallgatni. Én még bútort nem hallottam ennyit tologatni. És mindig azt a szobát választják ahol mi vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy halljuk ha veszekednek és azt is hogy mirÅ‘l, ilyenkor fél asztalokat vágnak a földhöz. Ha hancúroznak az ágyban, azt élÅ‘ pornó showként hallani. Ugyancsak egyenes adásban megy amikor a magas sarkújában rohangál fel alá,  mint a mérgezett egér… a kis elefánt súlyával. Pedig én képzett emeletesházban lakó vagyok: ahol felnÅ‘ttem  (3. emelet) fölöttünk egy ugyancsak érdekes család lakott. Elég ha csak annyit mondok, hogy 3 lányuk volt és mindhárman népi táncoltak. Szuper volt hallgatni Å‘ket. Szerintem vannak emberek akik egyszerűen nem emeletes házba valók, hanem inkább valahova a szibériai sztyeppékre, messze a civilizációtól…és tÅ‘lem. Vannak napok, fÅ‘leg a nehéz napok, amikor annyira idegesít az ötszázadik golyó (jó sok golyója van a srácnak) leesése a földre a fejem felett, hogy legszívesebben bekopognék hozzájuk egy baltával és rendet tennék. De nem teszem, mert a jó szomszédság az fontos. (ki tudja, hátha egyszer golyóra lesz szükségem vagy segítségre bútor szereléshez) Gondolatban azonban elidÅ‘zöm a baltás megoldáson és jól megmosolygom ezt a lehetÅ‘séget, amitÅ‘l meg is nyugszom. Mint végsÅ‘ megoldás, ez bevethetÅ‘. Meg kell hogy mondjam, nekünk szerencsénk van és egy nagyothalló néni lakik alattunk. Így nem hallja amikor Peti a kis nyikorgó katicát húzza maga után a földön vagy a még jobban nyikorgó babakocsit tolja. Vagy én is legyek résen, hogy mikor kopogtat be hozzánk mosolyogva egy baltával a kezében? Próbáljuk tanítgatni a Petit, hogy ne hangosan csinálja ezt vagy azt, ne dobáljon a földre stb. SÅ‘t megtanítottuk hogy védje meg magát a játszótéren más gyerekekkel szemben. Elég ha csak hangosan és harciasan annyit kiabál hogy: krumplipüré (itt úgysem érti senki) és meg is ijednek. Nagyon tetszett neki, miközben majszoltuk a krumplipürét többször is tesztelte a tanultakat rajtunk. Hát én a gyerekek helyében megijednék.

Megint visszatérek az Ikeára egy pillanatra. Örömmel hallottam ma egy kedves anyuka barátnémtól, hogy olvasva a blogomat kedvük támadt ikeázni….és jól sült el a dolog. Örülök, hogy kedvet tudtam csinálni valamihez. Legközelebb csináljunk egy ikeás bulit… Amúgy az Ikea jól ki van találva. FÅ‘leg olyan felnÅ‘tteknek (lásd minket) akiknek gyerekkorukban nem vagy csak kevés legójuk volt. Ők akarnak nagyban (is) legózni. De meg is dolgozunk érte: mi mérjük le a lakást, tervezzük meg, elmegyünk és kiválasztjuk, mi megyünk el(legtöbbjéért) a raktárba, emeljük be a vásárlókocsiba és onnan mi próbáljuk beszerencsétlenkedni a jóval kisebb méretű autónkba a négyajtós szekrényt. Legtöbbször sikerül mert annyira elemeire van szedve. Ez még mind nem elég, itthon fel kell jutattni a lakásba, ahol pedig össze kell szerelni, egy többoldalú, gyerek számára készített egyszerűnek tűnÅ‘ használati utasítás segítségével. A fölöttünk lakóknak nem igazán sikerül, mert hónapok óta szerelnek valamilyen bútort, de errÅ‘l majd legközelebb.

Petikémnek nagyon tetszett az Ikea raktárhelysége. Ámulva nézte és lelkesen mutogatta az állványokon magasan lévÅ‘ dobozokat. Én mint aggódó szülÅ‘, persze már azt néztem nehogy ránk essen valami kanapé, amit összecsukva tettek be a dobozba. De Å‘t az ilyen apróságok nem zavarják. Amúgy, nálunk a Peti a fÅ‘nök. Ezt most még le merem írni, mert remélem még nem tudja elolvasni.(Igaz, amilyen kópék ezek a gyerekek, lehet hogy lefekvés után azért akarja a villanyt égve, mert valami nevelési könyvet olvas.Például: Hogyan taktikázzuk ki anyát vagy apát? illetve ennek a második része már haladóknak: Hogyan menjünk az idegeire anyának és apának egyszerre?) Ahogy én Å‘t figyelem, már a második kötetnél tart…és nagyon gyorsan halad.  Viszont annyira imádnivaló kissrác. Reggelente odahozzuk a mi ágyunkba, befekszik kettÅ‘nk közé és ennyit mond: apa, tejcsit. Apa megy és hozza a tejcsit. Mostanában már hozzáteszi, kérem vagy bitte. Közben én is megkapom a magam feladatát: anya, mesét nézni a tévében. Az a rosszabb amikor pontos mese címet mond és az nem egyezik a tv programmal. Eléggé nem tetszik neki, hogy a tv programon még nem tud uralkodni. A reggelinél Å‘ mondja meg, hogy ki hova üljön(természetesen a saját helyünkre, de ezt Å‘ szereti közölni is) Aztán a tele tányér mellett közli tele szájjal, hogy: kérsz még. Aztán hogy mit akar játszani és mit nem. Hogy ki akar menni, de ruhát nem akar felvenni hozzá. Nem akar pelenkát cserélni, jól melegíti biztos a sok pisi. A nagy büdös ellenére belemondja póker arccal a fejembe, hogy üres a pelus és hogy nincs kaki. Simán átverné a Hazudj ha tudsz  sorozat kutatóit. (de csak ha nem szagolnak) Estére a nem létezÅ‘ türelme is elfogy…és a miénk is. Hosszú harcok a pizsi felvételénél, olyan pankrációra emlékeztetÅ‘ pelus cserék… stb. Tudom, most elkezdte és még vagy húsz évig fogja próbálgatni, hogy meddig mehet el, a határokat. Közlöm hogy már most kétévesen többször is átlépte a határt (útlevél nélkül). De mi ilyennek imádjuk Å‘t, a mi is tündérünket:)))

Aki itt lakik tudja, aki járt már itt látogatóban, átutazóban megtapasztalta, aki nézett már fotókat látta, hogy Svájc mennyire zöld. A mezÅ‘k, a legelÅ‘k mesezöld fűvel betakarva mint valami szÅ‘nyeg, rádobálva a legelészÅ‘ tehenek, bárányok. Ilyen állatkák legelésztek a házunk mellett is az ablak alatt, miközben a kellemes kaki illat megcsapta az ember orrát, ha a szél és a sors úgy hozta. Micsoda romantikus idill…és tényleg az. A városban és mégis falun. Sajna, azóta egy új ház épült a legelÅ‘ helyére és a bárányok azóta kicsit messzebb hallgatnak. De a konyhaablakból még látom Å‘ket… és az új szomszédokat is.

Azért hogy itt ilyen zöld a legelÅ‘, többek között(mint laikus) a rengeteg esÅ‘ a felelÅ‘s. Okozhatja még a gondos trágyázás is ami viszont a gazdának köszönhetÅ‘. De hogy itt elég sokat esik az esÅ‘ az tuti. (néha már az agyamra menÅ‘en sokat) Már vettem gumicsízmát, szép kék, tele virággal, hogy a Petivel együtt locsogjunk az esÅ‘ben és a pocsolyákban fetregjünk mint a malacok. Eddig még csak Å‘ ugrándozott a pocsolyákban…mégis én néztem ki úgy mint egy malac.

A másik, ami itt Svájcban(többek között) megfogott, a sok kerékpárút. A jól kiépített sok bicajossal kanyargó utak ott vannak mindenhol…vagy majdnem mindenhol. Lehet hogy nem bicajoznak annyian mint Amszterdamban, de itt is sokan kerekeznek még télen a hidegben is.( a sok futkározó emberrÅ‘l ne is beszéljek) Ami viszont érdekes( a férjem szerint), hogy itt csak komoly, drága felszerelésben  lehet futni/kocogni vagy bicajozni. Igaza van, nyáron például egy sima póló rövidgatya összeállítás nagyon ritka. Mindenkin márkás bicajosnadrág, cipÅ‘, sisak szerelés látható. Ne feledkezzünk meg a komoly bicajról sem. Legtöbbjük valószínűleg tényleg komoly bicajos is. Olyan jó kis izmos vádlikat sem látni sokat….Akik viszont dolgozni mennek azok sima utcai ruhában tekeregnek.

Egy másik jó közlekedési forma a jól kiépített, egész országot behálózó tömegközlekedés. Legyen az vonat, busz vagy hajó, mindhárom jól használható tolószékkel és babakocsival, ami nagyon hasznos nekem. Ezekkel könnyen, gyorsan és pontosan el lehet jutni akár nagyobb távolságokra is. Például tÅ‘lünk Milánó olyan négy és fél-öt óra vonattal.( és egyszer sem kell átszállnunk) Nagyon sokat vonatoztunk az elsÅ‘ években, amikor még nem volt autónk. ( az autó az legjobban Magyarországon kellett a szanaszét lakó rokonság bebarangolására) Vagy ha autó kellett akkor a népszerű Mobility(car sharing) cégtÅ‘l béreltünk egyet. Nagyon praktikus, lehet egy-két órára is bérelni és sok helyen fel lehet venni a parkolóból. Az ember lefoglalja telefonon vagy interneten és a tagsági kátyaként is szolgáló chipkártyával kinyitja az autót. Kulcs bent van a kesztyűtartóban….Jól működÅ‘ dolog. Azóta azonban mis vettünk egy autót, amit ugyanúgy ritkán használunk. Én tömegközlekedek a Petivel mindenhova, Ricsi pedig besétál a tízpercre lévÅ‘ munkahelyére.

Ami még nagy változás volt, a new yorki életem után (nem csak a város mérete, ami igencsak nagyságrendekkel kisebb lett) hanem a zöld gondolkodásmód. Nem tudom hogy az ország többi részén is ennyire recycling őrület van, de itt elég komoly a dolog. Nem véletlen, hogy a Zöld országok között tavaly a 2. helyen állt Izland után. Tavalyelőtt pedig a világelső volt.(ide nemcsak a recycling hanem egyéb zöld dolgok is beletartoznak amit a környezetedért és amit a környezetszennyezés ellen teszel) Amikor idelátogató vendégeink tanácstalanul állnak a kuka előtt, adunk egy intenzív tanfolyamot szemét szelektálásból. Mi a szemetünk kb. 80%-át szelektáljuk és a lentebb említett Ökihof(recycling) nevű helyen különböző konténerekbe válogatjuk. Ide rengeteg mindent vissza lehet hozni ingyen, például PET -es üveg, konzerdobozok, szines üvegek szinek szerint szétválogatva, műanyag, karton, papír, elemek, pezsgős dugók, boros dugók, cédék, könyvek, csomagolóanyagok, ruhák és még sorolhatnám. Vannak dolgok, mint például a használt étolaj, fémek amiket pénzért vesznek vissza. A használt bútort és műszaki cikkeket is le lehet adni.

Mi például a joghurtos dobozt háromfelé válogatjuk. A teteje megy az alufóliákhoz, a doboz maga az műanyag és a perforált jól letéphetÅ‘ papir( a termék nevével stb) megy a kartonokhoz. Ez utóbbit Peti kisfiam szokta lelkesen tépdesni. A konyhákban még ott figyel a zöld kuka, azaz a komposztáló kuka. Ide kerül a nem jól sikerült vacsora mellett minden konyhai mellék és végtermék. Ezeket kivisszük a nagy zöld kukába, amiket vagy saját maga hasznosít az ember…ha van kert stb vagy elviszik. Hozzá kell tennem, hogy maga a szemeteszsák elég drága, ezért megéri megnézni, hogy mit dob ki az ember. Ez most elég zöldre sikeredett, de már régóta terveztem hogy írok errÅ‘l is nem csak a szabad élet száguldásról. Jó éjt mindenkinek.

A nap jól indult, Ricsikém elment az Ökihofba(ez egy recycling központ ahová a legtöbb újrahasznosítható szemetünket visszavisszük, ha már a pincénkbe nem férünk tÅ‘le.) Igérem legközelebb errÅ‘l is bÅ‘vebben írok. Épp hogy hazaért tündérem, már startoltam is a fodrászhoz, mivel az Å‘sz hajszálaim átvették az uralkodást a fejemen, és így eléggé az öregasszony kategóriában éreztem magam. Az idei jelszavam, új év új lendület reményében, úgy gondoltam egy új frizura kellÅ‘ lökést ad majd nekem. Nos, ezt el is felejthetjük. A legelején mindig megbeszéljük hogy én  mit szeretnék, Å‘ mit javasol (csakúgy mint egy párkapcsolatnál vagy legalábbis egy párkapcsolat terápián). Aztán valahogy a végeredmény mindig két különbözÅ‘ dolog lesz. Legtöbbször egy könyvtáros vagy egy anyuka frizurám lesz, most pedig egy könyvtáros anyuka lett belÅ‘lem(semmi problémám sem az anyukákkal, sem pedig a könyvtárosokkal). Szépen beszárítva a középkorú nÅ‘k csoportjába emelkedtem fel. Jogosan mondhatjátok, hogy az öregaszonyhoz képest ez mekkora elÅ‘relépés, de az én elképzeléseimhez képest nem. Meg kell dicsérnem a hajszín az szép lett, az Å‘sz hajszálak elbújtak a szép barna szín alatt. Csak az egész olyan nagyon egyszerű, majdnem hogy unalmas lett. Oké, nem akartam punk sérót, vörös-lila csíkokkal, de ez akkor sem én vagyok. Vagy az emberek ilyen unalmasnak, szürkének látnának? Azt hittem érdekes, vicces egyéniség vagyok….Ezen el kell majd töprengenem. Lehet, hogy nyelvi problémák vannak és emiatt nem értjük egymást. Nem, sajnos ez is kizárva. Próbálkoztam már fotóval, újságból kivágott képekkel, az eredmény ugyanúgy elkeserítÅ‘. Kertek alatt osonok haza, otthon újra megmosom a hajam és egy-két helyen még belenyírok, hogy jobb legyen….vagy legalább érdekesebb. Otthon Gyöngyösön viszont van egy fodrász (biztosan több is), aki nagyon jó frizurákat tud kreálni nekem, fantáziával, de jó izléssel. Az én fejemre és hozott anyagból. Na ez hogy van? Most menjek kéthavonta haza fodrászhoz? Azért ennyire nem megy jól a szekerünk.

Hogy kiaknázzuk a nap sikerességét elmentünk még az Ikeába is, ami Petinek az egyik kedvenc helye. Lelkesen rohangál fel-le a bútorok és emberek között, nyitogat és pakol mindent amit lehet, és ott majdnem mindent lehet. Felmászik a kanapéra, fotelba, befekszik az ágyba, kipróbálja a gurulós széket hogy tényleg olyan jól gurul-e. Pakolgatja a könyveket a polcról, a szekrényajtókat jobban leteszteli mint a robotkar, amelyik 24 órában ezt nyomja. Szóval Peti és az Ikea nagyon egymásra találtak, rokon lelkek. A gyerekrészen a kis konyha szett mellÅ‘l nem lehetett elrángatni. FÅ‘zÅ‘tt, terített, kavargatta a lábasban a semmit, aztán ki is öntötte egy tányérra(mellé ment)…és simán el lett volna így két hétig. Még záróra után is….igaz, fél a sötétben úgyhogy valami lámpát át kellett volna hozni a lámpa osztályról. Úgy tudtuk csak elcsalogatni, hogy elmentünk kajálni. (néha ez a trükk is bejön. Gyakorló anyukák meg csak mosolyognak….átéltek már Å‘k is hasonló szitukat) Vettünk az Ikea rajongó gyermekünknek egy kis asztalt székekkel, egy pakolós játékszekrényt(ezekbÅ‘l sosem elég) és ezekbe színes műanyag dobozokat. Másnap össze is szerelték a fiúk. Petikém jött a műanyag kalapáccsal és ütött mindent amit ért. Néha még az apját is. Miután össze lettek szerelve az új bútorok annyira unatkoztunk, hogy hirtelen felindulásból ledekoráltuk a karácsonyfát. Megfosztottuk szép díszeitÅ‘l, levettük a szaloncukrokat, egyéb csokikat (egyet-kettÅ‘t bánatunkban meg is ettünk) én egy kicsit szomorúan szedegettem a díszeket, de Petikém annál lelkesebben húzta vonta szegény szerencsétlen fát. Ãœres lett a sarok ahol a fa állt, kopárabb lett a nappalink…De a kedvünk mindig vidám, csakúgy mint az úttörÅ‘ké…Új év új lendület…

Ezzel a lelkesedéssel kezdtem el fÅ‘zÅ‘cskézni( a már múltkor említett receptet). Fasírtlepényt szerettem volna készíteni, mert hogy a fasírttal eddig hadilábon álltam. Nos, örömmel jelenthetem, hogy ez mindenkorra megváltozott. Most már totális háború van közöttünk. A fotón lévő  szép, világosbarna színű lepény meg sem közelíti az én pici, megégett cafatkáimat. Lehet hogy rossz oldalon lévÅ‘ képpel hasonlítgattam össze…. Azt nem értem, hogy miért akarok a Ricsinél bevágódni? 8 év után már csak rájött, hogy miket tudok és miket nem tudok fÅ‘zni. Esetleg amiket tudok, azokat kéne gyakrabban csinálnom. Most már csak ki kellene találnom, hogy mik is ezek….Most elmegyek pihenni. Jó éjt.