Kórház a város szélén… műtét és lábadozás 1. rész

Túl vagyunk rajta!!!!Mekkora megkönnyebbülés. Legalább tíz kilóval kevesebbnek érzem magam, és lehet hogy annyival kevesebb is vagyok. Vagyis fizikailag elfogytam…..volna, ha nem ettem volna az utóbbi hetekben annyi csokit. Próbáltam rákészülni erre az egész kórházasdira.

Én már a tavalyi, elsÅ‘ műtét után azt gondoltam, hogy szép ez a kórház, de csak kívülrÅ‘l szeretném látni a jövÅ‘ben. Hát nem jött be. Ráadásul ugyanazt a sebet kellett felnyitni, ugyanott kellett operálni, azt mondják nem volt egyszerű feladat. Nekünk sem, szülÅ‘knek. Reggel 7 -kor beadták neki az altató injekciót, amit én csak bódítónak hívok, pár percig még aranyosan nevetett, csuklott, vigyorgott, mint aki kicsit spicces. Aztán kezdett eltávolodni, egy idÅ‘ után már azt sem tudta, hogy mi kik vagyunk. Na ezen a ponton megszakadt a már amúgy is szakadt szivem. Szavakkal nem is lehet leírni milyen érzés,  amikor az ember gyereke ott fekszik az ágyon és átnéz rajta. Mi persze beszéltünk hozzá folyamatosan, hogy ezzel is megnyugtassuk, mellé tettük a kedvenc maciját és a pöttyös takaróját, hogy kicsit otthonosabban érezze magát ebben az idegen, steril, kórházi, világban. Meg ha esetleg felébred ott lent (aminek pont az ellenkezÅ‘je történt éppen) és nem találna minket, legyen legalább egy-két ismerÅ‘s dolog, ami otthonról van. Aztán a nÅ‘vérrel együtt eltoltuk az ágyát a liftig, ahol elköszöntünk tÅ‘le és bezáródott a liftajtó. Ez volt a másik szívbemarkoló pillanat. Amikor az a fránya liftajtó bezáródik és te ott maradsz a folyosón miközben Å‘t viszik lefelé a műtÅ‘be. Természetesen nálam is elfáradt a keep smiling arc, most egyenlÅ‘re nem kellett úgy tennem, hogy minden ok. Bent a wc-ben ömlöttek a könnyeim, patakokban folyt le az arcomon. Az elÅ‘zÅ‘ hetek feszültsége, aggódása és álmatlansága csapódott le mint valami vihar. Olyan hevesen és gyorsan…aztán jött a vihar utáni csend.  Miután kisírtam a bánatomat jól megkönnyebültem. Ennek a helyére lépett az aggódás és a reménykedés, hogy minnél hamarabb viszontlátom a báránykámat. Remélem nektek nem kellett ilyen dolgokat átélni és csak kivánni tudom hogy ne is kelljen. Egy szülÅ‘nek műtÅ‘ben tudni a gyermekét nem egy klassz dolog. Még akkor sem ha tudja, hogy ezt muszáj megcsinálni. Ez volt reggel 7.3o-kor.

11-körül már nem kötötte le cikázó gondolataimat Agatha Christie regénye sem, tűkön és a kórházi széken ülve telt el az a pár óra, de ekkor már meg kellett kérdeznem a nÅ‘vért hogy minden oké-e. Ráadásul 6 ágyas szobában voltunk elszállásolva, így akárhányszor bementem ezalatt a pár óra alatt a szobába, legalább 5 gyerek szempár plusz ahány látogató éppen ott volt még, nézett rám kiváncsian. Szuper. Ha azt mondja valaki, hogy        “csak” négy óra telt el azóta, én nem hittem volna el. Nekem egy örökké valóságnak tűnt,  ahogy annak a hülye órának a folyosón vánszorogtak a mutatói….borzalmas. De egyszercsak mondta a nÅ‘vér, hogy megy a Petiért.

11.3o-kor láttam meg őt újra. Oldalra fordulva, teljesen kiütve az altatástól, nyakig betakarva feküdt a rácsos ágyban. Aztán rákapcsolták az infúziót és a monitort ami az oxigént és a szivműködést figyeli. Annyira törékeny, elesett pici kis fiúcska volt abban az ágyban. Ezen a ponton szívmegszakadás újra. Olyan tehetetlen voltam és egy kicsit mérges is, hogy miért kellett neki már kétszer ezen átesni. Figyeltem ahogy alszik és legszívesebben felmásztam volna hozzá abba a pici ágyba és karomba vettem volna az én kis hős babámat. De nem másztam föl( a többi szobatárs nagy bánatára) hanem csak figyeltem és óvatosan elkezdtem örülni, hogy ezen a részén túl vagyunk. A lábadozás (illetve a mi esetünkben a fekvedezés) még csak most jön.