Orsi blogja

Klassz 1 hónapot töltöttünk otthon, élveztük a magyar konyha minden elÅ‘nyét-hátrányát. ElÅ‘ny: finom, némelyik ételhez csak otthon jutunk hozzá(nem annyira az alapanyagok hanem inkább a szaktudás hiánya miatt, valamint a lustaság is közrejátszik). Hátrány: az elÅ‘bbiek, plusz a gyomrunk nem bírja. Aki ismer minket az tudja, hogy mi a párommal relativ gizdák(értsd: vékonyak) vagyunk, kivétel a Peti(a kire ütött ez a gyerek kérdés felmerülhet). Nos, a vékonyságunk nagyon valószínű hogy genetikailag van bennünk, amit otthon senki sem akar elhinni. Így az “Egyetek sokat, kint úgysem esztek rendesen” vagy a “Szedjetek még, nem látszik rajtatok hogy ennétek” plusz a “Salátát esztek mindig” kijelentések és kérdések elég sokat elhangoztak(néha viccbÅ‘l azt szoktuk válaszolni, hogy a Peti eleszi elÅ‘lünk a kaját…de néha tényleg). Pár éve még kötelességtudóan ettünk is, eleget téve a kérésnek, de azóta már felfogtuk, hogy saját közérzetünk, egészségünk és házasságunk fontosabb mint mindig örömet szerezni a házigazdáknak.(bocs) Igaz, amikor a kedvenc kaják állnak elÅ‘ttünk az asztalon, nem lehet megállni hogy saját jószántunkból ne együk dugig magunkat. Utána meg kérÅ‘dzünk, emésztünk és megfogadjuk hogy soha többet….

A nyaralás egyik fénypontja mindig a nagyszülÅ‘k meglátogatása. Ilyen volt pl. apukámék meglátogatása, amit a szülinapjára idÅ‘zítettünk. Annyira klassz érzés volt, hogy a nagy távolság és a ritka találkozások ellenére amint megérkeztünk a nagyszülÅ‘khöz(bármelyikhez) pár perc múlva a legnagyobb haverok voltak. Ha bármit kértünk pl. Peti igyál egy kis vizet vagy vedd le a pólód a válasz mindig ” jó, majd nagypapával/ nagymamával” volt. Ilyenkor túlcsorsult a szivem szeretettel a kisfiam és a nagyiék iránt. Nagyon klassz emberek.

A születésnap nagyon jól sikerült a 4o fokos meleg ellenére. Finom gulyás főtt a kertben, Peti a kavicsokkal, kövekkel játszott nagypapa aszisztálásával. Estefelé slaggal locsolta a kertben a növényeket és mindenkit aki arra járt. Végül a kerti zuhany alatt zuhanyzás a nagypapával. Klassz volt őket együtt bohóckodni látni. Ilyenkor sajnálja az ember hogy nem lakik közelebb(vagy mégsem?) Kisgyerekkel játszani azért jó, mert az ember ugyanúgy bohóckodhat, lemehet gyerekbe, kipróbálhatja amit anno nem lehetett vagy nem tudott, újra gyerekszemmel felfedezi a világot  és mindenki örül neki. Próbáld meg ugyanezt gyerek nélkül, egyből hülyének néznek.

Nagymamánál is szuper volt, mivel mellette volt a hadiszállásunk így sokat voltunk vele. Jókat beszélgettek, játszottak, ettek-ittak, énekeltek(főleg magyar nótákat, slágereket).

Békéscsabán a másik nagypapával a kertben tettek-vettek, pakoltak, a malacokat ellenőrizték, paradicsomot szedtek és egyéb kerti munkák voltak napirenden. Voltunk még jól sikerült grill partin, 27 fős unokatesós bulin(nyugi, nem ennyi az unokatesó), régen látott rokonoknál a Nyírségben. Itt Peti elnevezte a szakállas nagybátyámat Mikulásnak másnap meg Főmukinak. Érdekes látni, hogy barátokkal, rokonokkal hogy viselkedik. Van akivel életében először találkozik és pár perc múlva kézenfogva magyaráz neki a markolókról és az építkezésről és van olyan, akihez többszöri találkozás ellenére is félórás bemelegedési idő kell.

Voltunk még strandon, ahol a Peti kipróbálta a vízalatti úszást… nem önszántából, hanem elesett szegény és mire odaléptem hogy kihalásszam, már búvárkodott a drágám. Köpni-nyelni nem tudott meglepetésében. Voltunk még kisvasúttal Mátrafüreden(idÅ‘sebbek még úttörÅ‘vasútként ismerték) Peti nagyon élvezte a száguldást és ahogy az elsuhanó tájat és a vonatot lehagyó bicajosokat nézte. Fent Füreden a patakban kövekbÅ‘l kis gátat építettünk, dobáltuk a kavicsokat…egyszóval klassz volt.(ez két szó) Találkoztunk azokkal a kedves barátainkkal akik éppen nem nyaralni voltak. Sokat kavartunk, de valahogy nem tudunk otthon ülni….Igaz, nem egyszerű összehozni, hogy ki-mikor-hol, de a fáradozást mindig megéri.

Bekerültem az Éva magazin szeptemberi számába is(már kapható az újságosoknál) mint vendégszerkesztÅ‘. Lényegében csak elbeszélgettünk pár vendéggel és szerkesztÅ‘kkel a magazinról, ötletekrÅ‘l és egyéb aktuális témákról. Majd sminkesek megcsináltak minket a fotózáshoz amitÅ‘l én már elÅ‘re féltem csakúgy mint a fotózástól…de nem volt annyira rossz. (mint valami sztár úgy érezte magát az ember)Megnéztük közben a szerkesztÅ‘séget is, ami nekem nagyon tetszett. Lehet hogy egyszer majd én is egy ilyen helyen fogok dolgozni? Folyt.köv.

Valami ilyesmit szerettem volna én is kiáltani amikor hazaértünk otthonról. Így jár az, akinek két otthona van. Nekünk legalábbis ez az érzésünk. Örömünk addig tartott amíg körül nem néztünk a lakásban, ahová a Magyarországról hozott rengeteg táskát pakoltuk. Nem elég hogy 1 napig ezeket pakoltuk tele, utána negyven percig sakkoztuk Å‘ket be az autóba, most még 1 nap amíg kipakolunk belÅ‘le. Hogy lehet hogy 4 hétre ennyi ruhát vittünk? Mondjuk épp ez volt a szerencse hogy ennyi volt nálunk, hisz Magyarországon az idÅ‘járás elég vegyesvágott volt. Egy hét kánikula az érkezésünk tiszteletére, azután 2 hét béna esÅ‘s hűvös…gondolom az ott tartózkodásunk tiszteletére. Végül az utolsó hét megint kánikula, az elutazásunk örömére. Nem csoda ha kellett a sokféle ruha.

Azt hinné az ember, hogy ha gyakran utazik( 1 évben 2x az annak számít?) akkor már van gyakorlata és ÉSSZEL csinál dolgokat. Nos, biztosan állíthatom, hogy mi nem. Agykapacitásunk a minimumon volt amikor a táskákat pakoltuk, elÅ‘tte pedig még ennél is alacsonyabb szinten állt, amikor a sok hülyeséget megvettük. Kérdem én kinek kell annyi müzlis szelet? Nekünk meg a barátainknak(igazából már részesedést kellene kapnunk Cerbonáéktól annyit vesszük és reklámozzuk a termékeiket) Kinek kell annyi vaníliás karika és pilótakeksz? Nekünk meg a barátainknak. Kinek kell annyi üveg fehér bor? FÅ‘leg nekünk. Kinek kell annyi flakon Borsodi gyümölcsös ízesítésű sör? Csak nekünk. Kinek kell annyi szerelmes könyv? Csak nekem. Kinek kell annyi kifestÅ‘, matricás könyv, játék? A Petinek….és még sorolhatnám. Kinek kell ezeket összepakolni, hazahozni,kipakolni és kiválogatni? Nekünk.

A nyaralásban a legrosszabb a csomagolás, a készülÅ‘dés, az utazás és a hazaút. Ha ezeket ki lehetne iktatni és csak maga a nyaralás maradna minden klasszabb lenne. A 12 órás autóút egy 3 évessel…mindig félelemmel tölt el. Hazafelé 1 órás dugó München felé, mert egy teherautó lefeküdt a belsÅ‘ sávban. Ráadásul nemsokkal elÅ‘ttünk történhetett, mert még akkor érkeztek a mentÅ‘ egységek. Szuper. Csoda, hogy 1 óra alatt kikeveredtünk belÅ‘le. Párom ki akart szállni megverni a sofÅ‘rt amiért feltartott minket…szerencsére sikerült lebeszélnem azzal hogy ne akarjon az újságba bekerülni….Nem akart.

Megérkezni az klassz. Kivéve idehaza….nem vár finom kaja és üres a hűtÅ‘. Ráadásul újra rá kell hangolódnom az angolra és a németre. Ezért megkértem mindenkit, hogy csak nagyon lassan, érthetÅ‘en beszéljen hozzám az elsÅ‘ napokban. Öreg vagyok már én ezekhez a kalandokhoz. Az agyamnak is több idÅ‘ kell feldolgozni a különbözÅ‘ nyelveket.

Hosszú, négyhetes nyaralásunk eléggé mozgalmasra sikeredett. Mint mindig. Most is ezerfelé mentünk. Mint mindig. Több ezer kilométert autóztunk. Mint mindig. És rengeteg kedves rokonnal, baráttal találkoztunk. Mint mindig. Köztünk maradjon: mi csak kedves embereket látogatunk meg és engedünk be a lakásunkba. Aki pofán akar vágni vagy meg van sértÅ‘dve…nos, azzal felfüggesztjük a diplomáciai kapcsolatokat. Ez nem jelenti azt, hogy akihez nem jutunk el idÅ‘hiány miatt azokat nem szeretnénk(eléggé)….csak nem volt elég idÅ‘ hozzá.

Hogy kisfiam hogyan viseli a vándorcirkusz nyaralást, nehéz megmondani. Jól érzi magát a nagyiéknál…mindegyiknél. FÅ‘leg ha van kert és lehet locsolni. Örül hogy örülnek neki, hogy vele foglalkoznak, hogy Å‘ van a középpontban. Nem utolsó sorban sok játékot és figyelmet  kap….mondhatjuk hogy el is van ilyenkor kényeztetve….és elég nehéz visszaszokni, visszaszoktatni a normális hétköznapokhoz.

Olyan 3 hete történt, hogy becseréltük Peti cumiját a “játékboltba” egy nagy legós kÅ‘fejtÅ‘s játékra. Amikor a boltba indultam, hogy lebonyolítsam az akciót, elég könnyedén(meglepÅ‘en) a kezembe nyomta a kedves, dédelgetett cumikáját. SÅ‘t, egész estig nem is kereste. A játék annyira tetszett neki, hogy öröm volt nézni. Mivel az utóbbi idÅ‘ben szinte csak az alváshoz használta a cumit, így tudtuk hogy az este lesz a rizikós rész. Így is lett. Drágám este már nagyon kereste a cumit. Hiába mondtuk neki, hogy az eladó néni milyen szép ajandékot adott cserébe, akkor már ez nem segített. Ő vissza akarta adni az ajándékot, csak hogy egyet szopikázhasson a cumijából. Az sem segített, amikor mondtuk, hogy az eladó néni odaadta egy pici babának, akinek nagy szüksége van a cumira. Keservesen sírt az Å‘ cumikája után. A maci haverja sem segitett, a markolósok sem. Annyira megsajnáltuk, hogy meg is beszéltem tettes társammal, hogy ha pár nap után sem tapasztalunk semmi javulást, egy pici bolhányi elÅ‘relépést sem, akkor visszacserélem a cumit. Szerencsére napokkal késÅ‘bb már nem kereste. És azóta is ritkán emlegeti. Ha megemlíti akkor is hozzáteszi, hogy kapott helyette egy lego kÅ‘fejtÅ‘t és hogy most a pici babánál van az Å‘ cumija. Olyan büszke voltam-vagyok az én kis hÅ‘s fiamra.

Viszont az esti lefekvések a nyugtató cumi nélkül nehezek. Háborús övezetté válik a kisszoba, puskaporos hangulattal és azonnal robbanó gránátokkal.

A másik ” kedvencem” ami mostanában elÅ‘fordul velünk a hiszti. Eddig megtartotta itthoni eseménynek, de tegnap fellépett vele a nagy nyilvánosság elÅ‘tt is. Szerencsére a zugi hegyen voltunk és nem a zsúfolt belvárosban. De így is biztos vagyok benne, hogy a húszperces fülsüketítÅ‘ üvöltéssel maradandó természeti károkat okoztunk. Megálltak fejlÅ‘désben a növények, ezáltal a teheneknek elapadt a tejük, a bárányok meg hallgatnak azóta is. Arról nem is beszélve, hogy anya(én) idegei sem erre lettek kitalálva.

Senki sem hinné el, hogy az én lányos arcú, gyönyörű barna szemű, kedves, szelíd kisfiamból ilyen sokáig, ilyen hangok ki tudnak jönni. Általában valami kis butaság váltja ki és elÅ‘ször csak sír, aztán bekapcsol a sziréna. Mi fogjuk szinkronizálni a tűzoltókat, vagy mi leszünk az elrettentÅ‘ példa a családalapításon gondolkodó ifjú pároknak. Ilyenkor, amikor elkapja a lendület, én inkább úgy fogalmaznám, ami közelebb áll a jelenség leírásához, hogy elszáll az agya. De komolyan. Semmi kommunikáció nem lehetséges. Nem hall, nem lát, nem reagál, nem lehet megölelni és megnyugtatni. Szoval, totál black out. Aztán amikor már csak hulla fáradtan hüppög, akkor lehet vele némi beszélgetést folytatni és megnyugtatni. Ami rám is rámfér. Az az erÅ‘ ami ilyenkor benne munkál (kb egy atomerÅ‘művet is működtetni tudna), egyszerre csodálom és félek tÅ‘le. Szerintem ilyenkor, lehet hogy engem is feltudna emelni és földhöz vágni, mint a Frédi Bénibe a BenÅ‘ke. Utána olvastam és dokival is beszéltem…szóval, tipikus ebben az életkorban. Köszi. Így már könnyebb lesz.

Ha ezt én tudom, akkor eleve egy 5 éves gyereket szültem volna, hogy átugorjuk az összes ilyen akadályt. De majd jön egy másik akadály. Tudom. Ez egy folyamatos tanulási folyamat a gyereknek és a szülőnek(ezt egy anyuka ismerősöm mesélte a 4. gyerek után. Ő már csak tudja) Egyszer meg nekünk is benő a fejünk lágya.

Elnézést kell, hogy kérjek tÅ‘letek amiért ennyi ideig nem írtam. Tudom, hogy nehezen tudtok élni nélkülem vagy a blogom nélkül(vagy mindkettÅ‘tÅ‘l). De ez részben a ti hibátok is.:)) Többen közületek bíztattak, hogy írjak. Én meg elkezdtem írni egy kis regényfélét. Ami a kis szabadidÅ‘m nagy részét igénybe veszi. Arról nem is beszélve, hogy régimódi ember lévén a kezem is fáj. De már teleírtam egy közepes méretű füzetet olyan 2 hét alatt…és még rengeteg minden fog történni a történetben.

Néha sajnos fizikai és szellemi akadályai vannak a történet továbbírásának. A szellemi az egyszerű: elakadok. A fizikai meg, vagy annyira fáradt vagyok, vagy csak annyira fáj a kezem hogy alig tudok tollat fogni. Mikor fogom mindezt begépelni? Történt valamelyik nap, hogy elakadtam a sztoriban. Zuhanyzás közben viszont eszembe jutott valami, így rekord gyorsasággal lezuhanyoztam és bent az ágyban elkezdtem írni a gondolatot. 2 óra és 2o oldal múlva tudtam csak abbahagyni. Van úgy hogy dőlnek belőlem a mondatok, párbeszédek és írok 4o oldalt. Más napokon meg csak korrigálok és alig tudok 2 oldalt kipréselni magamból. Már kiírtam egy pár tollból a tintát. A papírboltok szeretni fognak ha igy fogyasztom a füzeteket meg a tollakat.

Természetesen a kisfiam napi aktivitása  is elősegíti, hogy estére kellően romantikus hangulatba kerüljek és az ágyba akarjak jutni. ALUDNI!! Pedig most érdekességek történnek nálunk cumi ügyben. De erről majd legközelebb. Megyek aludni. Jó éjt mindenkinek! Hamarosan újra itt leszek.

Beilleszkedni még nekünk felnÅ‘tteknek is nehéz, hát még egy gyereknek. “ÖnzÅ‘” módon hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy még ha jó ügy érdekében is tesszük, nekik több idÅ‘ kell az átállásra. Kiszakítjuk Å‘ket a megszokott kis környezetükbÅ‘l, mindennapjaikból, rutinjukból. Ne csodálkozzunk(mi megtettük) ha az elsÅ‘ napokban csak velünk akarnak lenni mindig, még éjjel alváskor is. Hisz nekik csak mi maradtunk meg fix elemnek a régi életükbÅ‘l(leszámítva a ruháit, játékokat, takaróját amit elhoztunk magunkkal) de ezek egyike sem tudja viszaadni az otthon érzését. Vannak gyerekek akik hamar átállnak, váltanak(általában Å‘k szoknak be hamarabb a bölcsibe-oviba) és vannak érzékeny kisgyerekek, akiknek minden újhoz idÅ‘ kell(néha sok idÅ‘). Hiába jönnek ki jól a nagyival és már elsÅ‘ reggel Å‘t keresik amikor felébrednek….hiába ez a nagy szerelem, akkor is szokatlan volt nekik rengeteg dolog. Mi is pont így jártunk.

A húsvéti ünnepeket Békéscsabán töltöttük( a való világ villában). Kicsit káoszos a ház és annak udvara, de hát Peti szeret ott lenni…és ez a legfontosabb. A rokonlátogatást összekötöttük a húsvéti locsolkodással(olyan 2:1-ben praktikus és jó szórakozás alapon). Már elÅ‘re tanultunk locsolós verset, amit Å‘ a hetek alatt kikristályosodott Peti stílusban tudott elÅ‘adni. Az elsÅ‘ verzió valahogy így hangzott: zöld erdÅ‘ben jártam, találtam zöld ibolyát, szabad-e locsolni. KésÅ‘bb a végszavak bemondásával sikerült tökéletesen elmondani vagy elsuttogni, mikor melyik alapon. Ezzel nagy sikert aratott a nÅ‘i rokonok között, akiktÅ‘l meg is kapta a jutalmát. Neki is tetszett hogy ide-oda mentünk, mindenhol evett fÅ‘tt tojást és ivott annyi baracklevet, hogy az éves mennyiségét is megütötte volna egy 4 tagú családnak. Tetszett neki, hogy mindenhol voltak állatok: malacok, nyulak, csirkék, kutyák az udvaron vagy a kertben. Teljesen máshogy viselkedett otthon, a magyar közegben, mint kint Svájcban. Az emberek is nyitottabbak, kedvesebbek és biztos a nyelv miatt is, de Å‘ is sokkal barátságosabban eljátszik az otthoni gyerekekkel, mosolygósabb a felnÅ‘ttekkel. Visszatérve a malacokhoz: nagypapának is vannak malacai, akiket a Peti szivesen megnézett közelrÅ‘l is az elsÅ‘ két napban. Tudniillik akkor még meg volt fázva és be volt dugulva az orra. Nos, a 3. napon kidugult a drágámnak az orrocskája és közölte, hogy a malacok büdösek. Onnantól kezdve csak távolról szemlélte Å‘ket, viszont mint valami fÅ‘nök, osztogatta a feladatokat a nagypapának: adjál enni a malacoknak, kavarj nekik moslékot, gyújtsd be a kályhát..stb. Öröm volt hallgatni, hogy végre nem csak minket ugráltat(és hogy mások is ugyanúgy ugrálnak neki). Amúgy jól kijönnek nagypapával is, aki benne van minden mókába. Most fÅ‘leg papírcsíkok tépkedése volt a menÅ‘ és az egész ház ezzel volt tele. Szerintem megpályázhatnánk egy hivatalos iratmegsemmisítÅ‘i állást. Nagyon megy nekünk.

Egyik nap átmentünk Gyulára(ez milyen jól hangzik) találkozni kedves barátokkal. A várnál volt ilyen óriási felfújható csoda csúszda, amin a Petya lelkesen csúszkált lefelé meg mindenfelé és így néha fejjel lefelé landolva érkezett meg. Valamint voltak pónilovak is a közelben. Ezt most próbáltuk ki először és szerencsére bejött neki, ahogy ott mentek körbe-körbe. Viszont az x-ik kör után már látszott rajta, hogy szivesebben vágtázna a melletünk levő réten és már a menekülési útvonalakat kereste terve megvalósításához. Pont időben lett vége a pónizásnak.

A többi napokon is egyrészt rokonokat, barátokat látogattunk vagy bútorboltokba mászkáltunk vagy a lakást takarítottuk.(vagy az összeset együtt) Kedves barátokkal mindig jó találkozni(és ezt nemcsak azért írom, mert ők is olvassák). Örülünk neki hogy vannak barátok, akik az embert régóta ismerik, olyannak szeretik(vagy legalább úgy csinálnak) amilyen. Egy kedves barátunktól (legyen anonym) most hallottuk, hogy a síbalesete után a kórházban, a blogom olvasása szerzett neki pár vidám órát. Ez nagyon jól esett. Komolyan mondom Attila.(bocs, az anonymitás feloldva) Köszönjük a kedves vendéglátást neked és párodnak, Orsinak(tudom hogy olvassátok). A nyulaktól óvakodni fogunk, igérem. De te is. Gyógyulj meg hamar Dr. House.

Amennyire várom, hogy menjünk vissza a kis kuckónkba, annyira rossz is itthagyni a jó öreg otthonomat(szüleimet, barátaimat) a sok szép emlékkel. FÅ‘leg, hogy megtaláltam a régi naplóimat.(akkor kezdtem el naplót írni amikor 14 éves voltam, és azóta is kisebb-nagyobb szünetekkel írom) Évszámot nem írok, de kijelenthetem, hogy majdnem történelmi értékű a dolog. Az elsÅ‘ pár naplóban semmi ötletem sincs, hogy kikrÅ‘l írok. Gyerekes irka-firka. Viszont késÅ‘bb érdekes olvasmánynak bizonyult. FÅ‘leg amikor régi szerelmek bukkantak föl(egyfolytában) középiskolában olyan becenevekkel, hogy nem sikerült mindenkit beazonosítanom(pedig még az FBI-hoz is behekkeltem) Viszont volt egy pár klasszul leírt történet, szombati diszkók(anno még a Bacchus majd a City) reménykedések hogy ott lesz-e, mit fog mondani. Néhol érdekes párbeszéd leírásokra is bukkantam. (némelyikbe még bele is pirultam. Amilyen szemtelenül, a fiatalság hevével  flörtöltem) Az örök romantikus mivoltom viszont minden oldalról visszatükrözÅ‘dött. Szinte mindig volt valaki, aki tetszett és volt pár srác akiknek én is tetszettem. Volt itt sok öröm, bánat, pofára esés…alkohol és mindet a saját kis kézírásom teszi hitelessé és személyessé. Ahogy korban haladtam elÅ‘re a naplókkal, az írás is letisztultabb, olvashatóbb, érthetÅ‘bb. Pár napig ezeknek a naplóknak a bűvöletében éltem, a múltban….és épp valaki, akirÅ‘l sokat olvastam itt, akkor jelölt meg ismerÅ‘snek a facebookon. Milyen érdekes ez a virtuális találkozása a múltnak és jelennek.  Na de vissza a való világba…mit is fÅ‘zzek ma este vacsorára?

Hazamenni mindig nagy öröm mindannyiunknak. Ha nem kellene elÅ‘tte egy héttel már pakolgatni, lerendezni az itteni dolgokat(megbeszélni a viráglocsolást, a postát félretetetni, ajándékokat venni stb), akkor még nagyobb lenne az öröm. Nehéz sokszor átállni egyik országról a másikra. Arról nem is beszélve, hogy otthon mindenki mindenhol magyarul beszél(ez azoknak nem szokott feltünni akik sokat vannak otthon) és ezért az ember óvatosabban kell hogy beszéljen. Nem lehet csak úgy bármikor bárkire bármit mondani mert abból akármi is lehet. Aztán amikor vége a rokon-barátlátogatással dúsított pihenésnek nem annyira nevezhetÅ‘ nyaralásnak akkor fura visszaszokni a svájci való világba.(kaptam otthon egy gyorstalpaló tanfolyamot a Való Világ c. műsorból,de errÅ‘l majd máskor. Nekem elég helyretenni a mi kis való világunkat) Visszatérve Svájcba ránk vár a két heti posta, a mosás, az üres hűtÅ‘, a játszócsoportba való visszaszokás, ami ma is könnyes búcsúzással járt….a jó öreg svájci német nyelv amit nem értünk és mégkevésbé beszélünk. Na de nem baj, úgy szép az élet ha hajlik(vagy zajlik)…

Na de elÅ‘ször induljunk el. Összepakoltunk. Természetesen elÅ‘re megbeszéltük, hogy nem lesz sok cuccunk.(ezt duplán aláhúznám és piros felkiáltójelekkel tenném még észrevehetÅ‘bbé) naná hogy rengeteg lett. Körülnéztünk az üres lakásban…akkor most mit is hagytunk itt a lehetséges betörÅ‘knek? Semmit. Szép.  Amikor a csomagolás végén  megkérdeztem a páromtól, hogy mindent bepakoltunk-e, akkor az szó szerint MINDENT jelent. Ennek ellenére mégis befértünk az autónkba laza húsz perces pakolás után. (hozzátenném hogy nem egy smart méretű autóra kell gondolni a mobil telefon nagyságú csomagtartójával, hanem egy egészséges méretű kombira)Ezt is könnyen dugig lehet pakolni….Útrakész a csipet csapat, gyerünk. ElÅ‘ttünk áll vagy 11oo km. Aranyos amikor a GPS azt mondja: a következÅ‘ keresztezÅ‘désnél fordulj jobbra, menj tovább egyenesen majd hajts fel az autópályára (semmi szünet) menj tovább 8oo kilométert. Kösz. Csak így lazán.

Reggel fél tízkor indultunk és kb 9 körül értünk Gyöngyösre.(itt van a főhadiszállásunk). Útközben megálltunk amikor a formás fenekünk is ellaposodott és a lábunk is elzsibbadt. Nos a 12 órából Petikém keményen 1 órát aludt(visszafelé hármat) ami annyit jelentett hogy a fennmaradó 11-ben folyamatosan szórakoztatni kellett. (Pro7 csatornán: we love to entertain you szlogen jut mindig az eszembe) Említettem már hogy milyen messze lakunk? Ilyenkor legalább dupla annyinak érezni. Az utolsó 3 óra az mindig kritikus. Ilyenkorra kifogy az ötlettár, a lelkesedéstár, az éléstár, az energiánk is leapadóban van. Ilyenkorra tartogatom a kis kütyüt( ami egy ilyen érintőképernyős kis gép) és az utolsó 3 órában azt néztük. Ebből egy óra csak építkezés(főleg a nagy szerelem a markoló) az többi kettőn meg rajzfilmeket néztünk. Útközben láttunk még szélmalmokat ami a Peti szerint szénaforgató(mindenki jobban jár, ha logikát nem keres benne), láttunk még pár balesetet is. Azután elhangzott a bűvös mikor leszünk mamánál kérdés.(vagy ezerszer) Itt most már meg kellett különböztetnünk a két hazát. Mert nekünk mindkettő haza, de szegény gyereknek meg nem. Így egyszer megyünk mamához és papához, aztán jövünk haza(ez Svájc) Ezután meg kellett különböztetni a papákat. Az egyik papának kismadara és szép rendezett udvara van, a másiknak malaca és nem szép inkább káoszos udvara van. (a malacra később még visszatérek) A fent említett mikorleszünkmamánál kérdésre az alábbi lehetséges válaszokat adtuk az út folyamán: még nagyon soká, már akkor sötét lesz, még sokat addig kell autózni, még sok rajzfilmet meg kell nézni, még egyszer megállunk és utána már nem olyan soká, nemsokára, és itt vagyunk.

Szóval, egyszercsak megérkeztünk és a viszontlátás öröme óriási volt. Félévnyi szünet után nagyi és unokája újra egymásra találtak. Szinte szerelem elsÅ‘ látásra. Ilyenkor mindig elfelejtÅ‘dik a sok autózás és készülÅ‘dés. Látni a szülÅ‘ket, testvéreket, unokatesókat és egyéb kedves rokonokat és barátokat….klassz dolog. Folyt. köv.

Milyen okos. Milyen aranyos…. gondoltam, amikor olyan két hete Peti feltette ezt a kérdést. Mi hangos még? Bandukoltunk lefelé a vasútállomáshoz és közben a válaszokon gondolkodtunk. Mivel építkezés volt a házunk mögött egy évig, pár hete a csatornázók örvendeztettek meg minket a jelenlétükkel és munkájukkal a házunk elÅ‘tt, plusz órákat állunk különbözÅ‘ építkezéseknél a városban, nem említettem még a sok könyvet ebben a témában és az általunk felvett videókat a körülöttünk lévÅ‘ építkezésekrÅ‘l. Összegezve van némi tapasztalatom a témában (lassan könyvet is írhatnék). Tehát amikor felhangzik a mi hangos még kérdés, röpke rákészülés után készen állok egy halom válasszal. Bontó (gyengébbek kedvéért ami felbontja az aszfaltot. Lehet hogy az igazi magyar neve légkalapács, de mi egy 3 nyelvű közegben vagyunk, és így a bontót használjuk.)Szóval, bontó- mondom én. Erre tündér kisfiam: Igen, az nagyon hangos. Anya, mi hangos még? És ez így megy tovább a fúró, fűrész, aszfaltmaró gép, kalapács, fűnyíró, motor, teherautó, markoló stb felsorolásával. Ő a legtöbbet jóváhagyja, de akadt olyan amelyiket pici gondolkodás után nem elég hangosnak minÅ‘sítette. Van még olyan kategória is: igen, az tud néha hangos lenni. Ezzel jól elszórakozunk egy darabig, aztán anyának nincs több jó és hangos ötlete. A kérdés viszont percenként és folyamatosan ismétlÅ‘dik. Anya, mi hangos még? Anya, mi hangos még? Hiába próbálok meg terelni, nézd már de szép ibolya felkiáltással. Odamegy, megnézi: Ibolya, szép. De anya, mi hangos még?

Két hét eltelt azóta, és a kérdés még elÅ‘jön napi szinten olyan egyszer, kétszer, háromszor. ( a válaszolás jó sokáig tart)Megszoktuk tárgyalni még amikor megyünk a játszócsoportba és a buszon is. Már írtunk egy listát, ami igazából egy puska nekem, ha otthon éppen véletlenül felhangozna a kérdés. Szerencsére napközben sok idÅ‘t töltünk az igazi markoló nézésével, újra aszfaltozzák a házunk elÅ‘tti részt. Éppen az ablakunk elÅ‘tt dolgoznak, így már volt szerencsém, szerencsénk integetni is nekik. Aranyosak voltak. Valószínűleg Å‘k is úgy vannak velünk( a folyton bámuló kisfiú az anyukájával), mint én amikor a Peti elÅ‘ször tette fel a kérdését. De aranyosak…..Pár óra múlva meg: Hagyják már abba a nézelÅ‘dést. Nincs ezeknek jobb dolguk mint a markolóst nézni? Nincs. Ez az egyik  legjobb dolog és még messzire sem kell menni, csak ülni a kanapén és nézni Å‘ket. (akár valami munkafelügyelÅ‘k is lehetnénk) Természetesen egy idÅ‘ után unalmas (nekem), ilyenkor megpróbálok másfelé orientálódni. De Peti rámszól: Anya, nézd dolgozik a markolós. Ránézek az én csillogó szemű, lelkes kisfiamra és mosolyogva nézem vele a munkásokat. Magamban pedig tovább töprengek azon, hogy mi hangos még.

Legközelebb majd beszámolok a hazaútról, a húsvétról és egyéb dolgokról amik velünk történnek.

Már a cím maga is sokat sejtetÅ‘en vidám sztorit igér, nem? Kinek ne lenne a kedvenc kikapcsolódási helye a nÅ‘gyógyász…akik nagyon kemények, azok ugyanazon a napon mennek el még a fogdokihoz is. Én a puhányabb kategória vagyok és nem halmozom az élvezeteket.

Mindenki (de fÅ‘leg a férfiak) által jól ismert nÅ‘gyógyász szék az egyik kedvenc relaxálós helyem. Simán megy a lazulás, alfába menés és majdnem sikerül a jógából ismert lótusz ülés is…csak a lábam ne lenne széttárva fent a levegÅ‘ben betekintést nyújtva ide-oda. Utálok nÅ‘gyógyászhoz menni, utálom hogy nyúlkál, tapogat, kérdezget az intim dolgaimról. Mi köze hozzá? Oké van némi nemi köze hozzá, de mégis úgy felzaklat.

Örülök ha nem látom. Amúgy sem látom, amikor ott bent, lent kukucskál a kis mikroszkópszerű kütyüjével. Évente egyszer kibirom, ezt a mantrát mondogatom magamnak egész végig, sőt már napokkal a vizsgálat előtt is. Főleg most, hogy már nem a jóképű doki van. Szerencsére a jóképűhöz akkor jártam amikor terhes voltam és általában az ultrahangnál intimebbre nem került sor. Szégyenlős ember vagyok. Még magam előtt is szégyenlem maga, hát még idegenek előtt. Sokszor elmerengtem akkor a váróteremben, hogy miért is kell ennek a jóképű, őszülős halántékú dokinak, pont az én dokimnak lennie.

A terhességem alatt történt, hogy valami nem stimmelt az ultrahang vizsgálat alatt. ElÅ‘ször nyugodtan nézegette a monitort, közben mesélte, hogy mit kellene látnom: pont, pont, vesszÅ‘cske…Nos bármit mondott, azt én nem láttam. Próbáltam fantáziát vinni a dologba, de akkor sem jutottam tovább a pont, pont vesszÅ‘cskénél.  Egyszerre kicsit izgatottabb lett a hangja, mondván hogy valamit nem lát amit látnia kellene. Na szép. Jónak mondja, én meg semmit sem látok. Átküldött egy másik dokihoz, több szem többet lát elven. Próbáltam nem pánikolni és simogattam a pocakomat, hogy megnyugodjunk. Nos, a nÅ‘vérke átkísért a másik dokihoz, akire olyan tíz percet kellett várnom(ami természetesen tíz órának tűnt) Kinyílt az ajtó és bemutatkozott egy még jobbképű doki. Hát ez szép. Az összes jó pasi ezekszerint nÅ‘gyógyász vagy az összes nÅ‘gyógyász jó pasi? Vagy egyszerűen csak a hormonok miatt látok mindekit jóképűnek. Szerencsére fontosabb dolgunk is volt annál hogy ezen merengjünk. Minden rendben volt a babánál, de erre csak két hosszú hét várakozás és egy megyei kórházi vizsgálat után jöttek rá.

Valahogy ezeket a dolgokat nem tudom elfejelteni. Most is, ahogy itt ülök szétterpesztett lábbal a székben, ezek jutnak eszembe. Utálok nÅ‘gyógyászhoz menni. Ha még nem mondtam volna. Mondjuk ha belegondolok…az urológus is tudhat még meglepetéseket okozni a pácienseinek.

Útnak indult a kis családunk valamelyik vasárnap egy kicsit farsangozásra. Lelkesedésünk (nem volt) óriási: Peti nem szereti a hangzavart, az apukája nem szereti a tömeget, így minden készen állt arra, hogy jól érezzük magunkat a karneváli felvonulás forgatagában. Juhéjj!!! De úgy gondoltam a szomorú, aggódós hetek után megérdemlünk egy kis mulatozást. Minden a tervnek és az elképzelésnek megfelelÅ‘en indult. Petinek nem tetszett a hangos zene, és a Gugge zenészek nem tréfálnak ha hangerÅ‘rÅ‘l van szó. A páromat meg a sok ember zavarta(ami a mellékterméke a felvonulásnak)…de csak az elején volt gond. Aztán meglátta a kisfiam a feldíszített traktorokat, a sok jelmezbe öltözött emberkét, a millió konfettit, amibÅ‘l 900 ezer a mi fejünkön landolt….és már jobb lett a hangulata. Már a hangos Gugge zenére is mozgatta a kis szarvas aganccsal díszített fejecskéjét. A tetÅ‘pontot akkor értük el nála, amikor hoztam neki egy szál sült kolbászt. Azt falatozgatta lelkesen és már teljesen oké volt, hogy eljöttünk megnézni a felvonulást.

A felvonulók kitettek magukért, nagyon szépen megépített színpadok, transzparensek vonultak fel elÅ‘ttünk. Egész évi munka fekszik benne, csakúgy mint a zenekari próbák, jelmezek megvarrása stb. Nekem nagyon tetszik, hogy itt a kicsik és nagyok is farsangoznak. Ki-ki a maga módján: az idÅ‘sebbek jókat esznek-isznak, a gyerekek, fiatalok élvezik a bolondozást és a jelmezesdit, a picikék meg a konfetti dobálást. Mindenki megtalálja a maga kis mókáját. Tök jó, hogy be vannak öltözve az emberek itt és még ahol ünneplik a farsangot, karnevált. Nem úgy mint otthon. Amikor én kisgyerek voltam, már akkor ciki volt farsangkor beöltözni, az idÅ‘sebbeknek meg sem fordult fejükben. Tisztelet a kivételnek kedves busójárók. Aztán az Amerika utánzás behozta hozzánk is a Halloweent. Így már a gyerekek is jobban válalták a beöltözést…és a felnÅ‘tteknek is cool volt a dolog.

Annak idején New Yorkban nekem is nagyon tetszett és megfogott a Halloween Day Parade Greenwich Village-ben. Mi is beöltöztünk és bohóckodtunk a sok őrült jelmezes között. Nos, itt újra kiélhettük a bolondos énünket, ilyenkor nem meglepő hogy háromkarú marslakó ül le mellém a vonaton vagy éppen elmegy mellettem egy csapat zöld békának öltözött fiatal. Sőt, most még itt ahol lakunk a busz sofőrön is volt jelmez. Tetszik, hogy ilyenkor az egész város felbojdul, megy az eszem-iszom dínom-dánom. A megszokott tiszta nyugodt utcák most konfettitől és még kitudjamitől piszkosak, zenétől hangosak, spicces emberek kóvályognak mosolyogva. De kell ez. Így kicsit lerázzuk a téli punnyadást.

Miközben aludt abban a rácsos ágyban az én picinyem, körülnézve láttam, hogy mennyire nem vagyunk egyedül.( és nem csak azért mert 6 ágyas szobában voltunk) Lehet, hogy nem ezzel a problémával műtötték a többi anyuka gyerekét, de attól még a sorsunk és szenvedésünk nagyon hasonló. Ugyanazt a féltést, aggódást láttam az Å‘ szemükben. A folyosón kávézó szülÅ‘kkel már félszavakból, sÅ‘t szavak nélküli féltekintetekbÅ‘l is megértjük egymást. Ugyanúgy sírunk és kínlódunk a műtét alatt, legszívesebben átvállalnánk a gyermekünk szenvedését azonnal, ha lehetÅ‘ség lenne rá. De nincs….Ezek az egyéni sorsok, balesetek megtöltötték a szobát, a hangulat hol vidámabb, hol szomorúbb, csendesebb volt, attól függÅ‘en hány frissen műtött, hány lábadozó volt a szobában….Miközben ezeken a dolgokon elmélkedtem Peti kétszer is félálomban le akarta tépni az infúziós csövet a lábáról, sírt és dobálta magát az ágyon. Szerencsére visszazuhant egy mély valószínűleg álom nélküli alvásba. Amikor viszont rendesen felébredt és magához tért, akkor az elsÅ‘ mondatában már csirkét kért enni. Viszont a csirke helyett kapott kettÅ‘ doboz joghurtot és egy brióst, amit úgy falt be, mintha nem is egy napig, hanem vagy egy hétig éheztettük volna. Könny szökött a szemembe ahogy néztem Å‘t hárompofával enni a brióst. Annyira édes volt és ártatlan. Közben akkora falatokat harapott, hogy egy nehézsúlyú díjbírkózó is megirigyelhette volna. Hiába, kimaradt neki a reggeli, tízórai és az ebéd…és ezt most egyszerre akarta bepótolni. Aztán kicsit jóllakott pocakkal visszafeküdt és erÅ‘sen fogta a kezemet, miközben a dokik, nÅ‘vérek ki-be mászkáltak. Elmesélték, hogy hosszú műtét volt(nekem mondják…hát itt ültem a folyosón a körmömet tövig lerágva), de sikeres, hát a seb alapján (ami nagyon csúnya és véres volt) nem erre gondoltam volna. Utána még napokig fájt neki a seb és érzékeny volt az egész terület körülötte.

A napok, órák a kórházban lassan teltek. Nagyon lassan. Nem kelhetett fel az ágyból kettÅ‘ napig, ami igencsak kihívásos feladat egy aktív kétéves gyerek és annak kedves anyukája számára. Mintha a Mission Impossible film 4. részében lettünk volna. Szerencsére( a tavalyi hasonló tapasztalatok alapján) felszerelkeztünk egy érintÅ‘ képernyÅ‘s kütyüvel(ilyen iPad szerűség) amire rengeteg mesét, játékot és a kedvencét, építkezÅ‘s filmet töltött fel az apukája. De ezek is csak ideig-óráig tartották Å‘t vízszintesen. Csakúgy mint a különbözÅ‘ könyvek, játékok. Az elsÅ‘ nap kivételével(akkor még nagyon fájhatott neki) mindig próbálkozott felállni, kimászni vagy ülni. Hiába próbáltam elmagyarázni, hogy miért vagyunk itt és hogy miért nem lehet felkelni….nem nagyon hatott rá. Közölte, hogy a töki már meggyógyult. Oké. Akkor akár haza is mehetnénk hisz eléggé nyomasztó volt még 5 másik szenvedÅ‘, lábadozó gyerekkel és szüleikkel egy teremben lenni. Szerencsére mi tudtunk akármirÅ‘l(akár róluk is) beszélgetni, mert nem értettek minket. Jó dolog ha van egy titkos nyelv, amit pár millió emberen kívül nem sokan beszélnek…itt a kórházban nekünk elÅ‘ny volt. Viszont mi sem értettük amikor Å‘k svájci németül beszéltek akár rólunk is. Szóval, 1:1.

Két nappal a műtét után, akkor éppen 3 frissen műtött volt a szobában. Ők ilyenkor eléggé rossz állapotban vannak, félig ébren félig még az altatás alatt. Szegények próbálnának pihenni, de ugye még vagyunk egy páran  a szobába stb. Szóval nyugodt, lábadozó(fekvedezÅ‘) hangulat volt a szobában. Kivéve Petit. Ő jól érezte magát, a Süss fel napot énekelte boldog mosollyal az arcán. Komolyan, öröm volt ránézni. Kivéve a többi szülÅ‘nek. Nekik valahogy nem esett jól a mi ágyunk felÅ‘l áradó öröm hullám. De hát már mi is megszenvedtük a magunkét, kérem szépen….nem érdemlünk meg egy kis örömör? Azért szóltam a Petinek, hogy halkabban énekeljen vagy inkább majd otthon énekeljen. Persze hogy hallgatott rám, mint általában a kétévesek. Szerencsére aznap hazaengedtek minket, plusz a szembefekvÅ‘ afektálós kislányt is. Valószínűleg kellett a hely az újabb betegeknek, mert eléggé túltelítettnek tűnt a kórház.  Viszont, legyünk Å‘szinték, a Süss fel napos arcú babámmal mi sem úgy néztünk ki, mint akiknek ott lenne a helyük. Így nagy megváltás volt mindenkinek amikor hazajöttünk.

Természetesen pihenni kellett itthon is, semmi aktív elfoglaltság, csak nyugisan, mint a nyugdíjasok, ráérősen tévét nézni, olvasgatni, punnyadni, bambán kibámulni a fejünkből  meg ilyenek. Ami megmentette a helyzetet, a házunk előtt éppen azon a héten kezdték el a csatornázást. Ez egy paradicsomi állapot az én markoló őrült kisfiamnak. Felpárnáztuk az ablakba a Petit és onnan néztük együtt ahogy a markolós jön és markol, aztán a billentős autó elviszi amit ő belemarkolt. A héten sok látogatónk is volt, mivel mi nem voltunk mobilok, így a barátok jöttek el hozzánk. A sok kedves email, sms, telefon hogy gondoltak, gondoltatok ránk a műtét előtt, alatt és után, erőt adott a nehéz időszakban. Köszönjük szépen.

Szerencsére a seb szépen gyógyulgat, éppen ma vettük le keserves sírások közepette, a ragtapaszt. Reméljük, hogy késÅ‘bbi eredmények is ilyen jók lesznek és az elkövetkezÅ‘ száz évben nem kell kórházba menni, még látogatóként sem. Nem hinném, hogy Petinek sok emléke lesz errÅ‘l az egész maceráról….és nem is bánom. Én és a párom emlékszünk mindenre helyette is.