Kórház a város szélén…lábadozás 2.rész

Miközben aludt abban a rácsos ágyban az én picinyem, körülnézve láttam, hogy mennyire nem vagyunk egyedül.( és nem csak azért mert 6 ágyas szobában voltunk) Lehet, hogy nem ezzel a problémával műtötték a többi anyuka gyerekét, de attól még a sorsunk és szenvedésünk nagyon hasonló. Ugyanazt a féltést, aggódást láttam az Å‘ szemükben. A folyosón kávézó szülÅ‘kkel már félszavakból, sÅ‘t szavak nélküli féltekintetekbÅ‘l is megértjük egymást. Ugyanúgy sírunk és kínlódunk a műtét alatt, legszívesebben átvállalnánk a gyermekünk szenvedését azonnal, ha lehetÅ‘ség lenne rá. De nincs….Ezek az egyéni sorsok, balesetek megtöltötték a szobát, a hangulat hol vidámabb, hol szomorúbb, csendesebb volt, attól függÅ‘en hány frissen műtött, hány lábadozó volt a szobában….Miközben ezeken a dolgokon elmélkedtem Peti kétszer is félálomban le akarta tépni az infúziós csövet a lábáról, sírt és dobálta magát az ágyon. Szerencsére visszazuhant egy mély valószínűleg álom nélküli alvásba. Amikor viszont rendesen felébredt és magához tért, akkor az elsÅ‘ mondatában már csirkét kért enni. Viszont a csirke helyett kapott kettÅ‘ doboz joghurtot és egy brióst, amit úgy falt be, mintha nem is egy napig, hanem vagy egy hétig éheztettük volna. Könny szökött a szemembe ahogy néztem Å‘t hárompofával enni a brióst. Annyira édes volt és ártatlan. Közben akkora falatokat harapott, hogy egy nehézsúlyú díjbírkózó is megirigyelhette volna. Hiába, kimaradt neki a reggeli, tízórai és az ebéd…és ezt most egyszerre akarta bepótolni. Aztán kicsit jóllakott pocakkal visszafeküdt és erÅ‘sen fogta a kezemet, miközben a dokik, nÅ‘vérek ki-be mászkáltak. Elmesélték, hogy hosszú műtét volt(nekem mondják…hát itt ültem a folyosón a körmömet tövig lerágva), de sikeres, hát a seb alapján (ami nagyon csúnya és véres volt) nem erre gondoltam volna. Utána még napokig fájt neki a seb és érzékeny volt az egész terület körülötte.

A napok, órák a kórházban lassan teltek. Nagyon lassan. Nem kelhetett fel az ágyból kettÅ‘ napig, ami igencsak kihívásos feladat egy aktív kétéves gyerek és annak kedves anyukája számára. Mintha a Mission Impossible film 4. részében lettünk volna. Szerencsére( a tavalyi hasonló tapasztalatok alapján) felszerelkeztünk egy érintÅ‘ képernyÅ‘s kütyüvel(ilyen iPad szerűség) amire rengeteg mesét, játékot és a kedvencét, építkezÅ‘s filmet töltött fel az apukája. De ezek is csak ideig-óráig tartották Å‘t vízszintesen. Csakúgy mint a különbözÅ‘ könyvek, játékok. Az elsÅ‘ nap kivételével(akkor még nagyon fájhatott neki) mindig próbálkozott felállni, kimászni vagy ülni. Hiába próbáltam elmagyarázni, hogy miért vagyunk itt és hogy miért nem lehet felkelni….nem nagyon hatott rá. Közölte, hogy a töki már meggyógyult. Oké. Akkor akár haza is mehetnénk hisz eléggé nyomasztó volt még 5 másik szenvedÅ‘, lábadozó gyerekkel és szüleikkel egy teremben lenni. Szerencsére mi tudtunk akármirÅ‘l(akár róluk is) beszélgetni, mert nem értettek minket. Jó dolog ha van egy titkos nyelv, amit pár millió emberen kívül nem sokan beszélnek…itt a kórházban nekünk elÅ‘ny volt. Viszont mi sem értettük amikor Å‘k svájci németül beszéltek akár rólunk is. Szóval, 1:1.

Két nappal a műtét után, akkor éppen 3 frissen műtött volt a szobában. Ők ilyenkor eléggé rossz állapotban vannak, félig ébren félig még az altatás alatt. Szegények próbálnának pihenni, de ugye még vagyunk egy páran  a szobába stb. Szóval nyugodt, lábadozó(fekvedezÅ‘) hangulat volt a szobában. Kivéve Petit. Ő jól érezte magát, a Süss fel napot énekelte boldog mosollyal az arcán. Komolyan, öröm volt ránézni. Kivéve a többi szülÅ‘nek. Nekik valahogy nem esett jól a mi ágyunk felÅ‘l áradó öröm hullám. De hát már mi is megszenvedtük a magunkét, kérem szépen….nem érdemlünk meg egy kis örömör? Azért szóltam a Petinek, hogy halkabban énekeljen vagy inkább majd otthon énekeljen. Persze hogy hallgatott rám, mint általában a kétévesek. Szerencsére aznap hazaengedtek minket, plusz a szembefekvÅ‘ afektálós kislányt is. Valószínűleg kellett a hely az újabb betegeknek, mert eléggé túltelítettnek tűnt a kórház.  Viszont, legyünk Å‘szinték, a Süss fel napos arcú babámmal mi sem úgy néztünk ki, mint akiknek ott lenne a helyük. Így nagy megváltás volt mindenkinek amikor hazajöttünk.

Természetesen pihenni kellett itthon is, semmi aktív elfoglaltság, csak nyugisan, mint a nyugdíjasok, ráérősen tévét nézni, olvasgatni, punnyadni, bambán kibámulni a fejünkből  meg ilyenek. Ami megmentette a helyzetet, a házunk előtt éppen azon a héten kezdték el a csatornázást. Ez egy paradicsomi állapot az én markoló őrült kisfiamnak. Felpárnáztuk az ablakba a Petit és onnan néztük együtt ahogy a markolós jön és markol, aztán a billentős autó elviszi amit ő belemarkolt. A héten sok látogatónk is volt, mivel mi nem voltunk mobilok, így a barátok jöttek el hozzánk. A sok kedves email, sms, telefon hogy gondoltak, gondoltatok ránk a műtét előtt, alatt és után, erőt adott a nehéz időszakban. Köszönjük szépen.

Szerencsére a seb szépen gyógyulgat, éppen ma vettük le keserves sírások közepette, a ragtapaszt. Reméljük, hogy késÅ‘bbi eredmények is ilyen jók lesznek és az elkövetkezÅ‘ száz évben nem kell kórházba menni, még látogatóként sem. Nem hinném, hogy Petinek sok emléke lesz errÅ‘l az egész maceráról….és nem is bánom. Én és a párom emlékszünk mindenre helyette is.