Orsi blogja

Ok, szóval egy nappal öregebb lettem, de bölcsebb sajna nem.

A tegnap délutánra betervezett sziesztám technikai okok miatt elmaradt….az ok pontosabban: gyereknevelési könyveket olvastam. Még pontosabban amiatt, hogy most kezdjük a kisfiammal a (németrÅ‘l és angolról) játszóház-nak fordítható foglalkozást, ami idáig akkor okoz neki örömet, ha én is ott vagyok a teremben. Amint lelépek vagy csak a gondolata is megfordul a fejemben, már a kisfÅ‘nököm (kisfiam) ott is terem mellettem,  gyönyörű szemeivel szomorúan rám néz, megsimogatja a térdemet és annyira aranyos, hogy ha egy halom pénzt igérnének sem mennék el, rám villantja százezer dolláros mosolyát, hosszú szempilláin kezdenek a könnycseppek megcsillani…Ilyenkor rendszerint elfelejtem, hogy elÅ‘zÅ‘ nap vagy akár reggel volt egy kis összeveszés, amit Å‘ bömböléssel zárt le…

Szóval már a 5. alkalomnál tartunk, de elég nehezen megy az elválás. Az sem pozitívum hogy, az utca végén is hallom amint azt üvölti torkaszakadtából hogy mami….Ilyenkor szomorúan ballagok az utcán a mobilommal a kezemben, várva a telefonhívásra, hogy azonnal menjek vissza érte…hát igen mindig is optimista emberke voltam. Néha még sírok is, ezzel tovább rontva a helyzetemet, mármint az utcán. El nem tudom képzelni, hogy mit gondolhatnak ilyenkor rólam az emberek…De ha megkérdeznék, amit úgyis svájci németül tennének, akkor meg úgysem érteném…szóval a 22-es csapdája.

Ma is így történt…üvöltés, szomorú ballagás, mobil telefon… De ma mintha pici fejlÅ‘dés mutatkozott volna a dologban. Azok után, hogy a drágám kiüvöltötte a tüdejét, kicsit megnyugodott, meg gondolom azért el is fáradt, elvolt a gondozónÅ‘vel békésen:kimentek legalább ötvenszer az ajtóhoz megnézni, hogy tényleg elmentem-e ( hogy volt bÅ‘r a pofámon ilyen tenni, ez járhatott a fejében), utána megint vagy ötvenszer kimentek az ajtóhoz megnézni, hogy visszajöttem-e. Mindezt egy óra leforgása alatt, úgyhogy játszásra már nem is maradt idÅ‘. …De talán majd annak is eljön az ideje.

Szóval, összetört szívvel mentem vissza, ő is összetört szívvel várt rám. Egymás nyakába borultunk és nagyon nagyon örültünk a viszontlátásnak. The End

Általában a hollywoodi filmek fejeződnek be ilyen szép happy enddel.

Ma van a születésnapom, ezért úgy gondoltam csinálhatnék valami újat…mondjuk elkezdhetnék blogot írni, amit már amúgy is terveztem, csak a kétéves kisfiam mindig felülírta a tervemet.

Most éppen az apukájával lementek a játszótérre kicsit bicajozni, homokozni…és remélhetÅ‘leg fáradtan és éhesen fognak hazaérni.

Délután találkozunk pár barátunkkal egy étteremben, ami eléggé veszélyes elgondolás egy aktívan rohangáló kisfiúval. De mi optimisták és bátrak vagyunk ( vagy inkább hülyék?) meg hát ott lesz még 5 ember rajtunk kívül, nehogy ne bírjunk el annyian egy kissráccal??? Arról nem is beszélve hogy az étteremben is lesznek még élőlények, ami lehet hogy segíthet..

Szóval, itt lakunk ebben a gyönyörű országban, Svájcban immár 6 éve. Kimondani is és átélni is sok volt. Persze voltak, vannak benne szép és nehéz idÅ‘szakok. A kezdetek például mindig nehezek, szerintem. Idekerülsz, nem ismersz szinte senkit, az utcán az emberek ezt a fura németes dialektust beszélik…ami még most is problémát okoz. Hiába tanulsz németet az iskolában, ott nem készítenek fel a svájci német nyelvvel való drasztikus találkozásra. Mintha a Marson lennék, kb ez volt az elsÅ‘ évben a napi tapasztalatom. Mosolyognak, kedvesek, szólnak hozzám…de hogy mit is mondanak arról elképzelésem sem volt. KésÅ‘bb, amikor már egy- két szót megértettem akkor próbáltam puzzle-szerűen kilogikázni a többi ötven szó jelentését és összetenni a mondatot. Ezt a trükköt azóta is alkalmazom, mert 6 év ide vagy oda , a svájci német nem tudta magát belopni a szívembe. Hiába vannak kedves svájci ismerÅ‘seim, ami nem megy nem kell erÅ‘ltetni. A puzzle-os trükköm viszont néha nem nagyon vált be és teljesen elkeveredtem az Å‘ témájuktól. Amire nagyon fura nézésekkel reagáltak. Szegény külföldi, gondolhatták.

A jelbeszédem viszont erÅ‘sen fejlÅ‘dÅ‘tt ovis koromhoz képest. Szerintem akkor mutogattam ennyit utoljára, hogy ki tudjam fejezni magam. Ami ovisként talán vicces és élvezhetÅ‘ volt, az most felnÅ‘ttként már nem annyira. De mindkettÅ‘ a túlélésrÅ‘l szólt…

A szülinapom tiszteletére kisütött a nap. Lehet hogy a férjem keze van a dologban: reggel megint sokat ült a számítógép elÅ‘tt. Talán megrendelte nekem a szép idÅ‘t….ha létezik ilyen weboldal, Å‘ biztos meg fogja találni, amennyit szörcsöl az interneten. Néha már túlzás, hogy ott több idÅ‘t tölt el az éltébÅ‘l mint bárhol máshol. Mondjuk ez nem egyedi, a mai világban kétféle társadalom létezik a valódi és a virtuális. Vannak emberek akik mindkettÅ‘ben, de akad sok olyan aki csak az egyikben érzi magát otthonosan. Így sokkal elÅ‘bb-utóbb több idÅ‘t fog eltölteni abban a világban ahol jobban érzi magát. Akár szórakozásként, munka vagy menekülés gyanánt.

Én azt hiszem szeretem mindkettÅ‘t, egyenlÅ‘re jobban érzem magam a valódiban…de mivel barátaim nagy része szanaszét él a világban a virtuális a legkönnyebb találkozási és kapcsolódási pont.

Közben a családom megérkezett, elég fáradtan mert körbejárták a környék összes csúzdáját. Megnézték a kedvenc alvó markolókat és darukat. Aztán hosszas üvöltés után lebirkózta a párom aludni.

Most egy picit nekem is le kell pihennem, mert kell az energia a nap hátralevő részére is.

sziasztok