Stefánia szelet, fogorvos és egyéb ínyencségek

Kiváncsi voltam, hogy betartom-e az újévi igéretemet, mármint hogy, rendszeresen fogok írni…ez így január 3.-án még elég esélyesnek tűnik. Témám lenne, idÅ‘m is, csak lehetÅ‘ségem nem mindig. Amint napközben leülök a gép elé, kétéves tündérem egybÅ‘l ott terem és lesi, hogy miben tud nekem segíteni, azaz gátolni. Beszélni akar skype-on a barátainkkal, az ölemben ülve a webkamerán keresztül szeretné megmutogatni a játékait (ami annyira aranyos tÅ‘le…modern kor gyereke), késÅ‘bb csapkodja a billentyűzetet vagy csak rátolat a markolóval…ezzel elÅ‘idézve, hogy olyan billentyűket nyom meg, amiknek a létezésérÅ‘l sem én, sem informatikus férjem nem tudott. Lehet hogy legközelebb Excel táblázatban írva küldi el a szülinapi kivánságlistáját. Ki tudja, éjjel titokban nem valami számítógépes könyvet olvasgat… Szóval, amikor megunom, hogy a monitoromon állandóan változnak az oldalak köszönhetÅ‘en az Å‘ gyors gépelési technikájának, akkor megkérem hogy hozzon át valami játékot. Természetesen áthozza a nagy legós dobozt, amibÅ‘l hol kiborítja (és engem is) hol belepakolja a kockákat lehetÅ‘leg a legnagyobb zajt keltve…vagy csak sikítva szaladgál a szobák között.(ami nem sokkal halkabb). Szóval, beszélgetni, írni, koncentrálni elég nehéz egy ilyen kis tündérke mellett. Meg sem említettem még, amikor  szagos üzemmódba megy át és a pelenkát telenyomja biológiai fegyverként és funkcionáló termékkel….amihez viszont ragaszkodik foggal-körömmel és a pelus kicserélésére küldött diplomáciai csapat vagy kudarcba vagy a szagba fulladva térnek vissza. Így csak a pankráció marad hátra mint végsÅ‘ elkeseredett megoldás. Kihasználom, hogy még egy darabig én vagyok az erÅ‘sebb…hiába próbálom meggyÅ‘zni ész érvekkel, hiába vagyok én az erÅ‘sebb és az okosabb….de Å‘ a hangosabb.

Az esti írogatással az az egy problémám van csak, hogy kissé megtépázottak a cérnaszál idegeim ilyenkorra és nem veszem már jól a fordulatokat, nincs kedvem a gép előtt ülni és különben is a legjobb dolgok lefekvéskor jutnak az eszembe. Megtaláltam a megoldást. Az ágyam mellé tettem egy füzetet amiben vázlatosan leírom az ötleteket, aztán már csak be kell gépelnem. Megnézzük ezzel a technikával meddig fog működni a dolog.

KisérletezÅ‘ ember vagyok…néha. FÅ‘leg ha nem nekem kell megenni. Megszereztem a Stefánia szelet receptjét és gondoltam egyszer élünk, próbáljuk ki. Nagy volt az öröm itthon amikor elujságoltam a dolgot. Mindenki hitt bennem és bíztak a sikerben. Én már nem annyira. ( többek között ezért nem írok gasztroblogot) Összetrutyiztam a darált húst, tojást, kenyeret egy óriási masszába. Kisfiam persze egyfolytában segíteni akart nekem gyurmázni vagy legalább kóstolni. Hosszú harcok után lett belÅ‘le egy jóképű massza…kicsit nagy is volt az én elképzeléseimhez és mint kiderült a tepsi méretéhez is. Azt, hogy milyen sokáig kellett sütni amíg átsült az óriásnak a közepe is…nem részletezem. Én már itt kételkedtem a happy endben, de a párom optimista és bíztatott hogy mielÅ‘tt kidobnám az ablakon vagy a kukába, legalább kóstoljuk meg, hátha ízesebb a látványánál. Mert mondanom sem kell, addigra már csúnyán is nézett ki. Nos, az íze sem volt jobb. Összegezve, csúnya volt, sótlan de legalább rengeteg volt belÅ‘le. A fiúknak ízlett, szerencsére mert nekik kellett úgyis megenni, szóval egyszerűbb pozitívan hozzáállni. Oké én is ettem belÅ‘le….sör mellé elment( jó sok sör mellé, inkább után) Mi ebbÅ‘l a tanulság? Nem fogok olyan receptet kipróbálni ami csak nagyvonalakban tartalmaz mennyiséget, viszont annál több ilyet hogy: ízlés szerint fűszerezzük be(mi van ha nekem nincs izlésem), vagy, majd látod ha jó lesz(nem, én nem szoktam látni) vagy, akkor lesz kész ha jól megsült(köszi). Bánatomban megrohantam az édességes szekrényt ahol kapásból találtam is 6 darab négyéve lejárt csokit, igaz, svájci…de nem mertem bevállalni. (megszoktam én is a svájci pontosságot. Ezeket a csokikat is pontosan négy éve augusztus 5.-ig kellett volna megenni).Továbbá Å‘si kÅ‘zetre emlékeztetÅ‘ kekszet, ebbe majdnem beletört a fogam….(félretettem a váratlan  vendégeknek) valamint dinoszauruszok rágta pralinét. Szuper. Végül is a gyerekkoromból megmaradt szaloncukrokat választottam, amennyi tartósítószer ezekben van, még most is jók lehetnek. De nem voltak. Ennél jobb élmény már csak a fogorvosnál tett látogatásom volt.

Mivel Magyarországon az árak kb ötödannyiak, így nem csoda ha ott járunk fogorvoshoz. Volt viszont egy gyökérkezelésem, amit a doki nem tudott befejezni az indulásunkig, így átadta a staféta botot a svájci kollégának. IsmerÅ‘sök javaslatára kikötöttem egy kedves városközponti rendelÅ‘ben. Mondanom sem kell, hogy féltem, de ha már ott ültem a váróban nem volt lehetÅ‘ségem a menekülésre(pedig a wc a bejárati ajtó mellett volt) viszont  a bejárati ajtó meg minden egyes nyílásra csilingelt egyet, így észrevétlenül bejönni esetleg élve kimenni nem volt lehetÅ‘ség. Beinvitált egy fiatal asszisztens lány az egyik szobába, szék, elÅ‘ke, köpködÅ‘s víz és társai után otthagytak üldögélni.(merengeni és szenvedni) Innen a menekülési esélyeim már nagyon halványak voltak, aztán amikor a dokinÅ‘ bejött, meg is szüntek. Kedvesen elbeszélgettünk a fogaimról, utána két kék  gumikesztyűs kezével bemászott a számba. Ekkor derült ki, hogy mi tűnt furának már az elején is. Balkezes a dokinÅ‘. (nem úgy értem, hogy kétbalkezes) Így mindent a számomra “rossz” kezével csinát, azzal fogta a fúrót, az injekciós tűt, a kis hülye csipeszeket. Borzasztó volt nézni. Inkább egy horror film. Be is csuktam a szemem. Most biztosan röhögtök, de ha egyszer majd így jártok és ott ültök megrémülve a székben egy balkezes dokinÅ‘vel, majd az eszetekbe jutok. Most szerintem menjünk aludni. Jó éjt mindenkinek!