11 nappal öregebben…

Elnézést kérek azoktól akik idáig vártak további fejleményeket, értelmes eszmefuttatásokat tÅ‘lem( ami szerintem alapból ritka esemény)….ez is azt bizonyítja hogy még nem vagyok igazi blogos. Nem vagyok rátapadva a gépre a nap 24 órájában, nem ülök be kávézókba laptoppal az ölemben és komoly arccal bámulva a képernyÅ‘t, rettentÅ‘ gyorsasággal ütögetve a billentyűzetet, kávét szipogatva és telefonálva nagyon fontos ember benyomását keltik. Amúgy egy darabig irigyeltem ezeket a figurákat, mert elhitteték velem hogy fontos emberek…ma már tudom, hogy legtöbbje csak színjáték(tisztelet a kivételnek). Én meg már nem vagyok vevÅ‘ ezekre…van nekem jobb dolgom is, nem?

A késedelem oka egyrészt tündérvirágszál kisfiam, akivel elég nehéz idÅ‘szakon megyünk keresztül, éppen az anyahajóról való óvatos leválást kisérletezzük, kisebb-nagyobb sikerrel. Sikernek könyvelem el például amikor úgy alakul, hogy az elváláskor legalább egyikünk  nem sír. Múlt héten hatalmasat fejlÅ‘dtem, egyszer sem sírtam(kívülrÅ‘l)…bezzeg a én kis kincsem bepótolta az enyémet is.. Szerdán viszont az ajtóban történÅ‘ könnyes búcsú után ( ami inkább üvöltÅ‘s, zokogós volt) pár perc múlva megcsörrent a telefonom. Teljes pánikban felvettem és fel voltam készülve a rossz hírre. Aztán csak meglepÅ‘dtem…a kisfiam nem sír, csendesen játszik a játékokkal. Én biztosan rosszul vagyok összehegesztve, mert erre a jó hírre megint megszakadt a szivem és sírtam. Hát mi van velem könyörgöm… Kiváncsian vártam az idÅ‘t amikor mehetek érte. A csoportvezetÅ‘ nÅ‘, Teresa javasolta hogy élvezzem ezt a 2,5 órát a fiam nélkül. Nem sikerült, aggódva vártam az újabb hívást, hogy azonnal menjek érte, mert az Å‘rületbe kerget mindenkit, meg hogy az elÅ‘bb nem is az én fiam volt az aki szépen eljátszott. De nem jött a hívás, így reszketÅ‘ kézzel és mogyoró nagyságú gyomorral mentem érte. Komolyan, az elsÅ‘ randin nem izgultam még úgy mint most….mondom én, valami nem stimmel nálam. Ok szóval vártam kint az elÅ‘térben a többi anyukával… semmi üvöltés, aranyos gyerekzajok szűrÅ‘dtek ki a zárt ajtó mögül. Ott várakozva mit meg nem adtam volna Harry Potter láthatatlan köpenyéért, amiben óvatosan besurranva megleshettem volna az én bogárkámat. De nem volt köpeny csak esÅ‘kabát, azzal meg hiába próbálkoztam mindig visszapattantam az ajtóról ( a többi anyuka érdeklÅ‘dÅ‘ tekintetével kisérve). A fülem akkora volt mint egy denevérnek (annak mekkora is van?) úgy füleltem, hiszen megismerem a sírását, hallottam már eleget, meg különben is, más gyerek nem nagyon üvölti hogy: aja aja aja (értsd anya). Nem volt semmi ilyen. Egyszer csak kinyílt az ajtó és Teresa egyesével szólította a gyerekeket, akiknek már kint várakozott az anyukája, hogy kijöhetnek. Petit harmadiknak szólította. A szívem akkorát dobbant amikor megláttam kisétálni az én ügyes, bátor kisfiamat a macival a kezében. Hatalmasat változott ebben a pár órában, szerintem nÅ‘tt is egy kicsit…a szememben mindenképpen, hogy ilyen ügyesen végigcsinálta a délelÅ‘ttöt nélkülem. Amint meglátott felragyogott az arca, odaszaladt hozzám és úgy átölelt, hogy szinte levegÅ‘t sem kaptam. El sem akartuk engedni egymást….Én legszívesebben örökre így maradtam volna, de legalább jövÅ‘ hétig. MeglepÅ‘ módon nem volt leizzadva, nem kapkodott levegÅ‘ után, nem volt piros az arca, mint máskor amikor sokat és hosszan sírt. Teresa mesélte hogy volt még tízóraikor egy hiszi, amikor teljes hangerÅ‘vel sírt és ki akart menni a zárt ajtón….aztán belátta hogy nem megy és abbahagyta. Mekkora erÅ‘ van ezekben a kicsikben amikor el vannak keseredve, dühösek vagy elszántak. Nem mertem mondani a Teresának hogy óvatosan ezzel a zárt ajtóval, mert Å‘ addig fogja gyakorolni különbözÅ‘ helyeken amíg sikerül neki. Valószínű hogy ezek a szabaduló művészek is így kezdték. Lelki szemeim elÅ‘tt már láttam is Å‘t amint mászik ki a kulcslyukon vagy az ajtó alatti résen…

Szépen hazasétáltunk, útközben bealudt a babakocsiba…nehéz napja volt szegénykémnek, meg nekem is. Kiváncsian várom a következÅ‘ játszóházat…Addig meg örülünk a nagymama látogatásának, mert hogy Å‘ is itt van most velünk…de errÅ‘l majd legközelebb.